Interjú

Terry Gilliam: „Sosem karriert akartam csinálni, hanem filmeket”

Mikrofilm

1989-ben még csak tervezgette, 2000-ben nekikezdett, de nem jutott messzire, végül tavaly készült el minden idők legszerencsétlenebbnek mondott filmjével: a Don Quijote gyilkosát a 25. születésnapját ünneplő Cirko-Gejzír mozi fesztiválján, a Cirko25 – Ami kimaradt nevű fesztiválon vetítik szeptember 22-én és 27-én. A rendezővel telefonon beszélgettünk.

Magyar Narancs: Hisz az átkokban?

Terry Gilliam: Nem.

MN: Közel harminc évébe telt, míg elkészítette a Don Quijote-filmjét. Már forgattak, amikor jött az árvíz, majd a címszereplő, Jean Rochefort betegedett meg, végül teljesen leálltak. Évekkel később, amikor újrakezdte volna, sztárok jöttek-mentek, a finanszírozás nem akart összeállni, amikor meg végül megcsinálta a filmet, a producere perelte be, és megpróbálta ellehetetleníteni a bemutatót. Ja, és a lapok szerint kétszer is stroke-ot kapott – bár a másodikat cáfolta. És még mindig azt mondja, nem hisz az átkokban?

TG: A filmezés már csak ilyen szakma. Így vagy úgy, de minden forgatásban ott a katasztrófa. Az esetek többségében az ember túléli, hát, mi nem éltük túl 2000-ben. Az még csak hagyján, hogy az árvíz kárt tett a felszerelésünkben, mert ebből még csak felálltunk valahogy. Folytattuk a forgatást, eltelt majdnem két nap, amikor kiderült, hogy Jean betegsége miatt le kell állni.

Johnny (Depp – a film másik főszereplője – a szerk.) és én úgy határoztunk, megvárjuk, míg Jean felépül, de hiába vártunk, túlságosan súlyosnak bizonyult az állapota, nem térhetett vissza hozzánk. Röviden ez történt. De az ember megrázza magát, és folytatja a menetelést. Nem nagy ügy. Lehet, hogy hülyeség a részemről, de nem vagyok hajlandó hinni az átkokban. Ha hinnék bennük, nem tudtam volna felállni azok után, hogy abba kellett hagyni a forgatást. A dolgot megnehezítette, hogy először is vissza kellett szerezni egy német biztosítótársaságtól a forgatókönyvünket. Sok millió dollárt kellett kifizetnünk a könyvért, amely a berekesztett forgatás után került hozzájuk.

MN: 2000-ben még 32 millió dollárja volt a filmre. Most mennyiből gazdálkodott?

TG: Sokkal kevesebből, mint amikor Johnny Depp-pel vágtam neki; 16 millió euróból forgattuk le végül a filmet. A 2000-es verzió azonban még nagyon másképp festett. Nagyon szeretem Mark Twain klasszikusát, az Egy jenki Arthur király udvarábant – terveztem is, hogy megfilmesítem, aztán, ahogy lenni szokott, kútba esett ez is. Eredetileg az én Don Quijote-filmem is arról szólt, hogy a főszereplő beveri a fejét, és a régmúltban találja magát – ezt Twaintől kölcsönöztem. De amikor másodszor is nekifutottam, elengedtem ezt az ötletet, és egy olcsóbbat találtam helyette: elvetettem a 17. századot, ezúttal a sztori maradt a jelenben.

MN: Mennyiben fedi a valóságot az, hogy a pénzgyűjtés szakaszában bejelentkezett önnél valaki, hogy a volt tunéziai elnök pénzéből lehetne finanszírozni a filmet? Abból a lopott pénzből, amit az elnök magával vitt, amikor elmenekült az országból.

TG: Három-négy producer is feltűnt 2000 után a Don Quijote-projekt körül. Az egyik egy őrült nő volt, mindenféle kapcsolatokkal. Állítása szerint a vagyont egy zürichi bank őrizte aranyban. Mint mondta, Tunézia exelnökének pénzéről van szó; akkor lovasította meg, amikor az arab tavasz idején lelépett. És most ismét hozzáfér.

MN: És akkor ön köszönte szépen, és elhárította az ajánlatot?

TG: Nézze, a filmkészítés drága műfaj. Egy csomó fura alakkal összehozza az embert a sors, akik így vagy úgy, de mind be akarnak kerülni a filmbizniszbe. Rendszerint azzal jönnek, hogy ismernek valakit, akinek rengeteg pénze van. Hiszékeny ember lévén sokáig meg tudok bízni ezekben az emberekben, mígnem leesik a tantusz, hogy már megint éveket szántam valakire, aki nem ezen a Földön jár. Aki ugyanolyan őrült, mint Don Quijote.

Terry Gilliam

Terry Gilliam

Fotó: MTI/EPA/Zipi

 

Az ilyen alakok mellett én vagyok Sancho Panza, a realitások embere. De az őrület nem állt meg a tunéziai elnök állítólagos pénzénél: ugyanez a nő ezek után azt állította, hogy felvette a kapcsolatot valaki mással, és ez a valaki birtokolja a világ teljes ásványkincsének 15 százalékát. Igen, jól hallotta. De láss csodát, mindig közbejött valami, amikor ez a dúsgazdag jótevő ellátogatott volna Londonba. Aztán amikor mégis sikerült ideérnie, én ugyan nem találkoztam vele, de a producerem igen: nagy volt az öröm, mert aláírta a szerződést, hogy odaadja a pénzt! Ezt meg kellett ünnepelnünk. Másnap azzal hívott az ügyvéd, hogy az aláírás érvénytelen, nyugodtan tépjem össze a papírt.

MN: Végül csak elkészítette a filmet, de elég nagy ára volt. A lapok két stroke-járól is beszámoltak. Hogy van?

TG: Köszönöm, jól. A második, bár eleinte azt hittük, nem is volt stroke. Izgalmasabb elnevezése van: agyi artériaelzáródás. A tünetek a stroke-éhoz hasonlóak. De előtte valóban volt egy stroke-om, bár én észre sem vettem. Csak akkor tűnt fel, amikor a bal szemem elkezdett vacakolni, nem láttam rendesen. Ez mind az extrém stressz következménye. Amikor újra nekikezdtem a filmnek, egy Paulo Branco nevű producerrel vágtam bele.

Az ígért pénzt ugyan nem sikerült előteremtenie, viszont miután elkészítettem a filmet, perbe fogott. Épp az első olvasópróbára készültünk Lisszabonban a színészekkel, amikor közölte, hogy vége, nincs meg az általa ígért pénz. Don Quijote-figura ő is, a nemes vonások és a vízió nélkül. Vagyis egy egocentrikus őrült. Nélküle is sikerült megcsinálnom a filmet, de nagy volt a nyomás rajtam, hogy még ugyanabban az évben, karácsony előtt elkészüljünk. Egy nappal azelőtt kaptam a stroke-ot, hogy elutaz­tam volna Spanyolországba, hogy megkíséreljem a lehetetlent. A szívem azt mondta, menj, csináld, de az agyam azt mondta, ne tedd! És jól tette, hogy azt mondta. Hasznosak ezek a stroke-ok.

MN: Pályafutása során többször is nyíltan vállalta a harcot Hollywood hatalmasaival szemben, ha a filmje sorsáról volt szó. Amikor a Brazil kapcsán a Universal filmstúdió első emberével támadt nézeteltérése, fizetett hirdetést tett közzé a Varietyben a stúdiófőnöknek címezve.

TG: Én sosem karriert akartam csinálni, hanem filmeket. A Brazil forgatókönyvét a stúdió leokézta, a könyv szerint leforgattuk a filmet, ám a kész film láttán a stúdió bepánikolt. Nem akarták bemutatni. Nem volt más választásom, meg kellett harcolnom a stúdióval. Lehet, hogy ez hülyeség volt, de néha a hülyeségem győzedelmeskedik a túlerővel szemben. Ja, igen, és a stúdió azt akarta, happy enddel érjen véget a film. A szerelem győzedelmeskedik – ezt akarták sulykolni. Abszurd ügy volt. De a stúdióemberek már csak ilyenek. Persze ők azt állítják, mi, a filmkészítők vagyunk az abszurdak, de hozzájuk képest mi inkább realisták vagyunk.

MN: A Grimm című filmje elkészítésekor a producereivel, Harvey és Bob Weinsteinnel kellett harcolnia.

TG: A Weinstein testvérek a legrosszabb emberek, akikkel valaha is dolgoztam. Már ha Paulo Brancót nem számítom. Szörnyű volt együtt dolgozni velük, mert úgy viselkedtek, mintha ők lennének a filmkészítők. Mindenbe beleavatkoztak, kellemetlen élmény volt. Csak a színészek, Matt Damon és Heath Ledger miatt nem hagytam ott az egészet. A szereposztás és a stáb csodás volt, de Weinsteinék megkeserítették az élményt. Már csak ezért is remélem, hogy Harvey megkapja a méltó büntetését.

MN: Nagy vihart kavart azzal, hogy kritikusan nyilatkozott a #MeToo mozgalomról. Azt is mondta, hogy voltak, akik profitáltak a Weinsteinnel esett találkozásból, és voltak, akik nem.

TG: Harvey súlyos büntetést érdemel mindazért, amit az évek során művelt. Mint producer csinált jó dolgokat, sok érdekes filmet, ami persze semmit nem tesz jóvá a bűneiből. Ugyanakkor boldog vagyok, hogy a #MeToo lecsendesedett egy kicsit.

MN: Ez miért teszi boldoggá?

TG: Mert úgy gondolom, sok ártatlan embert is megbüntettek. Ez a problémám vele. Abban teljes mértékben igazuk van, hogy szörnyűség, amit Harvey és mindazok műveltek, akik visszaéltek a hatalmukkal. Ez szerintem is szörnyű. De olyanok is akadtak, akik nem tettek semmit. Mondjuk, átkaroltak egy lányt. És ez a lány évekkel később úgy döntött, ez az ellenére volt. Embereket rúgtak ki az állásukból ilyesmikért. Vállalom, amit mondtam: ez boszorkányüldözés volt. És a boszorkányüldözések veszélyesek. Mert nem az igazságszolgáltatásról, hanem a büntetésről szólnak. A valódi bűnösök bűnhődjenek, de mások ne. A média keltette hisztéria aligha segít. Csak annyit akartam mondani, hogy sok ártatlan ember is bele lett keverve.

MN: Woody Allen ügyéről mit gondol? A stúdiója dobta, a színészei közül sokan megtagadták, Amerikában persona non gratává vált.

TG: Obszcén ügy, ami vele történt. Woody Allen ellen sosem emeltek semmiféle vádat. Mia Farrow és mások szava áll Woody Allen szavával szemben. Ha megvádolsz valakit, legyenek valós bizonyítékaid – szerintem ez a helyes eljárás.

MN: „Fekete leszbikus vagyok. A nevem Loretta.” Ezt azután nyilatkozta, hogy a BBC komédiaügyi fejese a Monty Pythonról szólva kijelentette; ma már nem olyan idők járnak, hogy hat fehér, oxfordi és cambridge-i férfi alkosson egy csapatot. Milyen az élet fekete leszbikusként?

TG: Az élet szép, de lassan haladok. Harminc évembe telt, míg megcsináltam a Don Quijotét. Nem kizárt, hogy másik harmincba telik, míg valóban fekete leszbikussá válok.

MN: Terry Jones Python-tagnál néhány éve demenciát állapítottak meg. Ő hogy van?

TG: A demencia miatt nem tud beszélni, nem tudom, mi zajlik a fejében. Jó hír, hogy remek színben van, de hogy belül mi van, azt nem tudom.

MN: John Cleese a vele készült interjúnkban többször is emlegette önt. Hát, nem túl hízelgő módon. Erőteljesen utalt rá, hogy ön volt a legkevésbé vicces a Python-tagok közül.

TG: Azért még mindig barátok vagyunk, de nem fogjuk vissza magunkat, ha kritizálni kell a másikat a nagy nyilvánosság előtt. Ez még nem ok arra, hogy ne kedveljük egymást. Én például leidiótáztam azért, mert a Brexitre szavazott. Ami a szívemen, az a számon. Nem tudtam nem az iróniát látni abban, hogy megszavazza a Brexitet, hogy hagyjuk el Európát, majd bejelenti, hogy egy Karib-tengeri szigetre költözik. Ha már arra szavazott, hogy lépjünk ki, akkor maradjon már Angliában, és szenvedje el velünk, többiekkel a következményeket, nem?

MN: Amióta Boris Johnsont megválasztották miniszterelnöknek, megszaporodtak az őt ábrázoló karikatúrák. Helyes viccet csinálni a kinézetéből?

TG: Persze, hogy helyes! Bolond világ lenne, ha már viccet sem csinálhatnánk a másikból. Ez a bajom a politikai korrektséggel is. Sokkal egészségesebb, ha tudunk nevetni egymáson.

MN: Jókat kacarászik, ha meglátja Johnsont a tévében?

TG: Letargiába dönt. Trump világa ugyanúgy, mint Boris Johnson és a Brexit világa, Salvini világa és az önök miniszterelnöke is, aki szintén egy szörnyeteg. A nevét most blokkolta az agyam.

MN: Van menekülő útvonala a káoszból?

TG: Amikor lemondtam az amerikai állampolgárságomról, teljesen britté váltam. Amerikai részről próbaidőre bocsátottak, ez annyit jelentett, hogy sok-sok évnek kellett eltelnie, hogy ismét annyi időt tölthessek az Egyesült Államokban, amennyit csak akarok. Abszurd, de pont 2016-ban, a Brexit megszavazásának évében kaptam vissza ezt a lehetőséget.

(Interjúnk a Magyar Narancs hetilap 2019. augusztus 22-i számában jelent meg, most újraközöljük teljes terjedelmében online.)

Figyelmébe ajánljuk

Gombaszezon

Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.

Huszein imám mártíromsága

Az Izrael és Irán között lezajlott tizenkét napos háború újra rádöbbentette a régió népeit: új közel-keleti hatalmi rend van kialakulóban. Az egyre élesebben körvonalazódó kép azonban egyre többeket tölt el félelemmel.

„A lehetőségek léteznek”

Úgy tűnik, hogy az emberi történelem és politika soha nem fog megváltozni. Kőbalta, máglyán égő „eretnekek”, százéves háborúk, gulágok… Vagy­is mi sohasem fogunk megváltozni. Reménytelen.

Taxival Auschwitzba

Idén áprilistól a francia közszolgálati televízió közel kilenc­órányi dokumentumfilm-folyamban mutatta be azt a három történelmi pert, amelyek során 1987 és 1998 között a náci kollaboráns Vichy-rezsim egykori kiszolgálóinak kellett számot adniuk bűneikről. A három film mindegyike más-más oldalról mutatja be a megszállás időszakát. A YouTube-on is hozzáférhető harmadiknak van talán a leginkább megszívlelendő tanulsága.

Lábujjhegyen

A hízelgéseknek, a geopolitikai realitásoknak és a szerencsének köszönhetően jól zárult a hágai NATO-csúcs. Azonban az, hogy a tagállamok vezetői jól tudják kezelni az Egyesült Államok elnökének egóját, nem a transzatlanti kapcsolatok legszilárdabb alapja.

Milliókat érő repedések

Évekig kell még nézniük a tátongó repedéseket és leváló csempéket azoknak a lakóknak, akik 2016-ban költöztek egy budafoki új építésű társasházba. A problémák hamar felszínre kerültek, most pedig a tulaj­donosok perben állnak a beruházóval.

Egyenlőbbek

Nyilvánosan megrótta Szeged polgármestere azokat a képviselőket – köztük saját szövetségének tagjait –, akik nem szavazták meg, hogy a júliustól érvényes fizetésemelésük inkább a szociális alapba kerüljön. E képviselők viszont azt szerették volna, hogy a polgármester és az alpolgármesterek bérnövekménye is közcélra menjen.

Pillanatnyi nehézségek

Gyors viták, vetélkedő erős emberek, ügynöközés és fele-fele arányban megosztott tagság: megpróbáltuk összerakni a szép reményekkel indult, de a 2026-os választáson a távolmaradás mellett döntő liberális párt történetét.