Interjú

Terry Gilliam: „Sosem karriert akartam csinálni, hanem filmeket”

Mikrofilm

1989-ben még csak tervezgette, 2000-ben nekikezdett, de nem jutott messzire, végül tavaly készült el minden idők legszerencsétlenebbnek mondott filmjével: a Don Quijote gyilkosát a 25. születésnapját ünneplő Cirko-Gejzír mozi fesztiválján, a Cirko25 – Ami kimaradt nevű fesztiválon vetítik szeptember 22-én és 27-én. A rendezővel telefonon beszélgettünk.

Magyar Narancs: Hisz az átkokban?

Terry Gilliam: Nem.

MN: Közel harminc évébe telt, míg elkészítette a Don Quijote-filmjét. Már forgattak, amikor jött az árvíz, majd a címszereplő, Jean Rochefort betegedett meg, végül teljesen leálltak. Évekkel később, amikor újrakezdte volna, sztárok jöttek-mentek, a finanszírozás nem akart összeállni, amikor meg végül megcsinálta a filmet, a producere perelte be, és megpróbálta ellehetetleníteni a bemutatót. Ja, és a lapok szerint kétszer is stroke-ot kapott – bár a másodikat cáfolta. És még mindig azt mondja, nem hisz az átkokban?

TG: A filmezés már csak ilyen szakma. Így vagy úgy, de minden forgatásban ott a katasztrófa. Az esetek többségében az ember túléli, hát, mi nem éltük túl 2000-ben. Az még csak hagyján, hogy az árvíz kárt tett a felszerelésünkben, mert ebből még csak felálltunk valahogy. Folytattuk a forgatást, eltelt majdnem két nap, amikor kiderült, hogy Jean betegsége miatt le kell állni.

Johnny (Depp – a film másik főszereplője – a szerk.) és én úgy határoztunk, megvárjuk, míg Jean felépül, de hiába vártunk, túlságosan súlyosnak bizonyult az állapota, nem térhetett vissza hozzánk. Röviden ez történt. De az ember megrázza magát, és folytatja a menetelést. Nem nagy ügy. Lehet, hogy hülyeség a részemről, de nem vagyok hajlandó hinni az átkokban. Ha hinnék bennük, nem tudtam volna felállni azok után, hogy abba kellett hagyni a forgatást. A dolgot megnehezítette, hogy először is vissza kellett szerezni egy német biztosítótársaságtól a forgatókönyvünket. Sok millió dollárt kellett kifizetnünk a könyvért, amely a berekesztett forgatás után került hozzájuk.

MN: 2000-ben még 32 millió dollárja volt a filmre. Most mennyiből gazdálkodott?

TG: Sokkal kevesebből, mint amikor Johnny Depp-pel vágtam neki; 16 millió euróból forgattuk le végül a filmet. A 2000-es verzió azonban még nagyon másképp festett. Nagyon szeretem Mark Twain klasszikusát, az Egy jenki Arthur király udvarábant – terveztem is, hogy megfilmesítem, aztán, ahogy lenni szokott, kútba esett ez is. Eredetileg az én Don Quijote-filmem is arról szólt, hogy a főszereplő beveri a fejét, és a régmúltban találja magát – ezt Twaintől kölcsönöztem. De amikor másodszor is nekifutottam, elengedtem ezt az ötletet, és egy olcsóbbat találtam helyette: elvetettem a 17. századot, ezúttal a sztori maradt a jelenben.

MN: Mennyiben fedi a valóságot az, hogy a pénzgyűjtés szakaszában bejelentkezett önnél valaki, hogy a volt tunéziai elnök pénzéből lehetne finanszírozni a filmet? Abból a lopott pénzből, amit az elnök magával vitt, amikor elmenekült az országból.

TG: Három-négy producer is feltűnt 2000 után a Don Quijote-projekt körül. Az egyik egy őrült nő volt, mindenféle kapcsolatokkal. Állítása szerint a vagyont egy zürichi bank őrizte aranyban. Mint mondta, Tunézia exelnökének pénzéről van szó; akkor lovasította meg, amikor az arab tavasz idején lelépett. És most ismét hozzáfér.

MN: És akkor ön köszönte szépen, és elhárította az ajánlatot?

TG: Nézze, a filmkészítés drága műfaj. Egy csomó fura alakkal összehozza az embert a sors, akik így vagy úgy, de mind be akarnak kerülni a filmbizniszbe. Rendszerint azzal jönnek, hogy ismernek valakit, akinek rengeteg pénze van. Hiszékeny ember lévén sokáig meg tudok bízni ezekben az emberekben, mígnem leesik a tantusz, hogy már megint éveket szántam valakire, aki nem ezen a Földön jár. Aki ugyanolyan őrült, mint Don Quijote.

Terry Gilliam

Terry Gilliam

Fotó: MTI/EPA/Zipi

 

Az ilyen alakok mellett én vagyok Sancho Panza, a realitások embere. De az őrület nem állt meg a tunéziai elnök állítólagos pénzénél: ugyanez a nő ezek után azt állította, hogy felvette a kapcsolatot valaki mással, és ez a valaki birtokolja a világ teljes ásványkincsének 15 százalékát. Igen, jól hallotta. De láss csodát, mindig közbejött valami, amikor ez a dúsgazdag jótevő ellátogatott volna Londonba. Aztán amikor mégis sikerült ideérnie, én ugyan nem találkoztam vele, de a producerem igen: nagy volt az öröm, mert aláírta a szerződést, hogy odaadja a pénzt! Ezt meg kellett ünnepelnünk. Másnap azzal hívott az ügyvéd, hogy az aláírás érvénytelen, nyugodtan tépjem össze a papírt.

MN: Végül csak elkészítette a filmet, de elég nagy ára volt. A lapok két stroke-járól is beszámoltak. Hogy van?

TG: Köszönöm, jól. A második, bár eleinte azt hittük, nem is volt stroke. Izgalmasabb elnevezése van: agyi artériaelzáródás. A tünetek a stroke-éhoz hasonlóak. De előtte valóban volt egy stroke-om, bár én észre sem vettem. Csak akkor tűnt fel, amikor a bal szemem elkezdett vacakolni, nem láttam rendesen. Ez mind az extrém stressz következménye. Amikor újra nekikezdtem a filmnek, egy Paulo Branco nevű producerrel vágtam bele.

Az ígért pénzt ugyan nem sikerült előteremtenie, viszont miután elkészítettem a filmet, perbe fogott. Épp az első olvasópróbára készültünk Lisszabonban a színészekkel, amikor közölte, hogy vége, nincs meg az általa ígért pénz. Don Quijote-figura ő is, a nemes vonások és a vízió nélkül. Vagyis egy egocentrikus őrült. Nélküle is sikerült megcsinálnom a filmet, de nagy volt a nyomás rajtam, hogy még ugyanabban az évben, karácsony előtt elkészüljünk. Egy nappal azelőtt kaptam a stroke-ot, hogy elutaz­tam volna Spanyolországba, hogy megkíséreljem a lehetetlent. A szívem azt mondta, menj, csináld, de az agyam azt mondta, ne tedd! És jól tette, hogy azt mondta. Hasznosak ezek a stroke-ok.

MN: Pályafutása során többször is nyíltan vállalta a harcot Hollywood hatalmasaival szemben, ha a filmje sorsáról volt szó. Amikor a Brazil kapcsán a Universal filmstúdió első emberével támadt nézeteltérése, fizetett hirdetést tett közzé a Varietyben a stúdiófőnöknek címezve.

TG: Én sosem karriert akartam csinálni, hanem filmeket. A Brazil forgatókönyvét a stúdió leokézta, a könyv szerint leforgattuk a filmet, ám a kész film láttán a stúdió bepánikolt. Nem akarták bemutatni. Nem volt más választásom, meg kellett harcolnom a stúdióval. Lehet, hogy ez hülyeség volt, de néha a hülyeségem győzedelmeskedik a túlerővel szemben. Ja, igen, és a stúdió azt akarta, happy enddel érjen véget a film. A szerelem győzedelmeskedik – ezt akarták sulykolni. Abszurd ügy volt. De a stúdióemberek már csak ilyenek. Persze ők azt állítják, mi, a filmkészítők vagyunk az abszurdak, de hozzájuk képest mi inkább realisták vagyunk.

MN: A Grimm című filmje elkészítésekor a producereivel, Harvey és Bob Weinsteinnel kellett harcolnia.

TG: A Weinstein testvérek a legrosszabb emberek, akikkel valaha is dolgoztam. Már ha Paulo Brancót nem számítom. Szörnyű volt együtt dolgozni velük, mert úgy viselkedtek, mintha ők lennének a filmkészítők. Mindenbe beleavatkoztak, kellemetlen élmény volt. Csak a színészek, Matt Damon és Heath Ledger miatt nem hagytam ott az egészet. A szereposztás és a stáb csodás volt, de Weinsteinék megkeserítették az élményt. Már csak ezért is remélem, hogy Harvey megkapja a méltó büntetését.

MN: Nagy vihart kavart azzal, hogy kritikusan nyilatkozott a #MeToo mozgalomról. Azt is mondta, hogy voltak, akik profitáltak a Weinsteinnel esett találkozásból, és voltak, akik nem.

TG: Harvey súlyos büntetést érdemel mindazért, amit az évek során művelt. Mint producer csinált jó dolgokat, sok érdekes filmet, ami persze semmit nem tesz jóvá a bűneiből. Ugyanakkor boldog vagyok, hogy a #MeToo lecsendesedett egy kicsit.

MN: Ez miért teszi boldoggá?

TG: Mert úgy gondolom, sok ártatlan embert is megbüntettek. Ez a problémám vele. Abban teljes mértékben igazuk van, hogy szörnyűség, amit Harvey és mindazok műveltek, akik visszaéltek a hatalmukkal. Ez szerintem is szörnyű. De olyanok is akadtak, akik nem tettek semmit. Mondjuk, átkaroltak egy lányt. És ez a lány évekkel később úgy döntött, ez az ellenére volt. Embereket rúgtak ki az állásukból ilyesmikért. Vállalom, amit mondtam: ez boszorkányüldözés volt. És a boszorkányüldözések veszélyesek. Mert nem az igazságszolgáltatásról, hanem a büntetésről szólnak. A valódi bűnösök bűnhődjenek, de mások ne. A média keltette hisztéria aligha segít. Csak annyit akartam mondani, hogy sok ártatlan ember is bele lett keverve.

MN: Woody Allen ügyéről mit gondol? A stúdiója dobta, a színészei közül sokan megtagadták, Amerikában persona non gratává vált.

TG: Obszcén ügy, ami vele történt. Woody Allen ellen sosem emeltek semmiféle vádat. Mia Farrow és mások szava áll Woody Allen szavával szemben. Ha megvádolsz valakit, legyenek valós bizonyítékaid – szerintem ez a helyes eljárás.

MN: „Fekete leszbikus vagyok. A nevem Loretta.” Ezt azután nyilatkozta, hogy a BBC komédiaügyi fejese a Monty Pythonról szólva kijelentette; ma már nem olyan idők járnak, hogy hat fehér, oxfordi és cambridge-i férfi alkosson egy csapatot. Milyen az élet fekete leszbikusként?

TG: Az élet szép, de lassan haladok. Harminc évembe telt, míg megcsináltam a Don Quijotét. Nem kizárt, hogy másik harmincba telik, míg valóban fekete leszbikussá válok.

MN: Terry Jones Python-tagnál néhány éve demenciát állapítottak meg. Ő hogy van?

TG: A demencia miatt nem tud beszélni, nem tudom, mi zajlik a fejében. Jó hír, hogy remek színben van, de hogy belül mi van, azt nem tudom.

MN: John Cleese a vele készült interjúnkban többször is emlegette önt. Hát, nem túl hízelgő módon. Erőteljesen utalt rá, hogy ön volt a legkevésbé vicces a Python-tagok közül.

TG: Azért még mindig barátok vagyunk, de nem fogjuk vissza magunkat, ha kritizálni kell a másikat a nagy nyilvánosság előtt. Ez még nem ok arra, hogy ne kedveljük egymást. Én például leidiótáztam azért, mert a Brexitre szavazott. Ami a szívemen, az a számon. Nem tudtam nem az iróniát látni abban, hogy megszavazza a Brexitet, hogy hagyjuk el Európát, majd bejelenti, hogy egy Karib-tengeri szigetre költözik. Ha már arra szavazott, hogy lépjünk ki, akkor maradjon már Angliában, és szenvedje el velünk, többiekkel a következményeket, nem?

MN: Amióta Boris Johnsont megválasztották miniszterelnöknek, megszaporodtak az őt ábrázoló karikatúrák. Helyes viccet csinálni a kinézetéből?

TG: Persze, hogy helyes! Bolond világ lenne, ha már viccet sem csinálhatnánk a másikból. Ez a bajom a politikai korrektséggel is. Sokkal egészségesebb, ha tudunk nevetni egymáson.

MN: Jókat kacarászik, ha meglátja Johnsont a tévében?

TG: Letargiába dönt. Trump világa ugyanúgy, mint Boris Johnson és a Brexit világa, Salvini világa és az önök miniszterelnöke is, aki szintén egy szörnyeteg. A nevét most blokkolta az agyam.

MN: Van menekülő útvonala a káoszból?

TG: Amikor lemondtam az amerikai állampolgárságomról, teljesen britté váltam. Amerikai részről próbaidőre bocsátottak, ez annyit jelentett, hogy sok-sok évnek kellett eltelnie, hogy ismét annyi időt tölthessek az Egyesült Államokban, amennyit csak akarok. Abszurd, de pont 2016-ban, a Brexit megszavazásának évében kaptam vissza ezt a lehetőséget.

(Interjúnk a Magyar Narancs hetilap 2019. augusztus 22-i számában jelent meg, most újraközöljük teljes terjedelmében online.)

Neked ajánljuk