Krzysztof Zanussi új filmje egyszerre összetett – és ideologikusan egyértelmű. Kulturális referenciákat felvonultató, filozófiai, teológiai hivatkozásokban gazdag – és kiábrándítóan lapos.
A többfelé osztott, államként éppen nem létező Lengyelország közepében vagyunk – vagyis a háborúra készülődő Monarchiát a szintén fegyverkező Oroszországtól elválasztó határon. Határhelyzetben: két világ határán él az erődítmény megkeseredett (mert sajátjának a szolgált birodalmat nem tekintő) tisztikara, az arctalan legénység, a mindkét oldalon kiszolgáltatott lakosság. De legmélyebb a hasadás a cári munkatáborból szökött orvosban, aki a cinikus parancsnok hallgatólagos beleegyezésével tiltott kísérleteket végez élő embereken.
A hivatásával visszaélő, kéjvágyból és gondatlanságból embert ölő s ezért halálra ítélt doktor ugyanis – életéért és a hatalomért cserébe – eladta a lelkét az ördögnek.
A Faust-parafrázis mívesen kidolgozott beállításokban bontakozik ki. Ám maga a jelenetekké fogalmazott koncepció problematikus. Mint történet csikorgóan életszerűtlen, mint modell túlzsúfolt: az isten, a lélek, a lelkiismeret, a szentség és az áldozathozatal létét vagy nemlétét felvető utalásokat nem integrálja, csak felemlegeti. A bűn, a kárhozat vagy a megváltás absztrakt fogalmainak nagyon is felszínes olvasata sül ki a sok újtestamentumi allúzióból. S még problematikusabb a szerfelett kimódolt előadás, főként az, ahogyan a film végén szószéki egyértelműséggel még össze is foglalják a látott moralitásjáték „rejtett” (valójában tolakodóan nyilvánvaló) értelmét.
Forgalmazza a Vertigo Média
