Az ölelés, ami felmetszi a betokosodott szívet

  • - palosm -
  • 2019. július 26.

Mikrofilm

Vetkőzzünk meztelenre, bontsunk pezsgőt és öleljünk meg egy hosszú szőrű lényt! Ha nincs a közelben ilyesmi, reszeljünk sajtot Toni Erdmann tiszteletére.

A Mikrofilm házimoziklubjában ajánlottunk már thaiföldi mozgóképes misztikus, de ugyanennyire megnyugtató mozgóképet Apichatpong Weerasethakul alias Joe-tól (Ragyogó nekropolisz). Azóta másképp nézünk a buszmegállókra, de kiröhögtük a jószándékú kortárs művészetet is, amitől annyira jó kedvünk lett, hogy beengedtük a majmot a nappalinkba (A négyzet).

Az utóbbi vonalon haladunk tovább, és ezúttal is egy rendkívül szórakoztató remekművet ajánlunk házimozis megtekintésre. A cannes-i zsűri csak azért, mert valóban nevettető és nincsen politikailag értelmezhető üzenete, nyilván könnyed vígjátéknak érzékelte a német Maren Ade filmjét, a Toni Erdmannt, és egyetlen díjat sem adott neki — de ez minket ne zavarjon.

Tagadhatatlan, hogy a Toni Erdmann nem a szociális érzékenységével vagy kísérletező filmnyelvvel hívja fel magára a figyelmet, de az is, hogy a negyvenes évei elején járó Ade olyat tud, amit nagyon kevesen a kortárs filmművészetben. A sajátos, kissé bizarr humorával képes próbára tenni a mindig túl bonyolult és teljesen soha nem megoldható emberi kapcsolatokat, így ezeket egyszerre láthatjuk kegyetlen, traumatikus, tökéletesen hiábavaló abszurditásként és organikus, állandóan változó, izgalmas lehetőségeket rejtő keretrendszerként, amiben még az is megtörténhet, hogy az egyik ember eljut a másikhoz.

Eljut egy öleléshez.

Az ellentmondás persze az, hogy néha egy igazi, végre őszinte öleléshez csak önmagunk meghaladásán és a másik megsebzésének kockázatán keresztül vezet út.

Még az is lehet, hogy ehhez a bizonyos öleléshez csúcsfejű, arctalan és hosszú szőrű szörnyetegjelemezt kell húznunk, és így sétálgatni fel s alá a városban.

false

A filmben egy apa teszi meg ezt, miután egy kócos parókában és kesze-kusza fogprotézissal megszállta a világtól eléggé elhidegült, meglehetősen örömtelen, szinte csak a munkájának élő lánya életét. Olyan ez, mint egy negatív családállítás: nem idegenek játsszák el az apánkat-anyánkat egy biztonságos kisközösségben, hanem az apánk játssza az idegent nagy nyilvánosság előtt. Igazi horror.

A film az apa pszichodramatikus performansza, azzal a céllal, hogy „megtörje“ lányát, lyukat üssön becsontosodott kapcsolatukon — s maga a film is egy kísérlet, hogy érzelmi nyomás alá helyezze a nézőt, és a megfelelő pillanatban felmetsze betokosodott szívét.

Ade jó érzékkel lebegteti annak az eldöntését, hogy mit látunk. Azt, ahogy egy lelkiismeretes, hibáit belátó apa felszabadítja a világtól elhidegült lányát, vagy azt, ahogy jó szándékú zsarnokként fojtogató szeretetével az idegösszeomlásig hajszolja, amikor a nő éppen önállósodni szeretne?

"Komédiára készültem, tragikomédia lett belőle. A családon belüli kapcsolatokat mindig nagyon statikusnak tartottam. Mindenki egy meghatározott, leosztott szerepet játszik szinte rituálészerűen, amit nagyon nehéz áttörni. Szülő-gyerek viszonylatban különösen rögzülnek ezek a szerepek. Gondoltam, nézzük meg, hogy mi történik két totálisan eltérő jellemű ember esetében. Úgy, hogy az egyikük gátlástalanul kilép a rögzült szerepéből, s álruhás idegenként bukkan fel a másik életében" — mondta a rendező a Magyar Narancsnak még 2016-ban.

false

Semmit nem von le a film értékéből, hogy gyakorlatilag az egész koncepció levezethető a nagyszerű és igazán túlértékelhetlen amerikai komikus (valójában performer) Andy Kaufman művészetéből — az Erdmann név Kaufmanra utal, maga az apa parókás-fogprotézises Toni Erdmannját egy másik Tony, Tony Clifton, az előszeretettel a közönsége kárára viccelődő bárénékes, Kaufman egyik legsikeresebb karaktere ihlette.

Kaufmannál senki nem tudott többet a személyes és a nyilvános zavarba ejtő összecsúsztatásánál, úgyhogy megéri hozzá fordulni a témában. Ezen a csodálatos felvételen például a báb Tony Cliftonnal az oldalán interjúvolja meg saját exbarátnőjét három méter magasságból (nem vicc), itt pedig Lettermanhoz sétál be láthatóan egy kiadós taknyosnyálas sírás után, hogy a tönkrement házasságáról beszéljen elcsukló hangon.

A Mikrofilm házimozis ajánlata a hétvégére: Vetkőzzünk meztelenre, bontsunk pezsgőt és öleljünk meg egy hosszú szőrű lényt! Ha nincs a közelben ilyesmi, reszeljünk sajtot Toni Erdmann tiszteletére, vagy legalább húzzunk parókát.

Ajánljuk midenkinek, aki volt már rosszul sikerült céges bulin, és akinek már megfordult a fejében, hogy valami csúnyát mond az apjának!

A Toni Erdmann a Cirko Film online tékájában pár kattintás után magyar felirattal megtekinthető!

Toni Erdmann from Cirko Film on Vimeo.

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.