Mindenesetre, ahogy halad előre a történet, úgy lesz egyre nyilvánvalóbb, hogy a filmben ábrázolt fiktív Magyarország politikai viszonyai és azok nyugtalanító tükröződései, visszhangjai az általunk ismert államéval túl fogják élni a kétségtelenül csavaros, de klisékkel terhelt krimivonalat.
Az már a Liza, a rókatündérből is kiderült, hogy Ujj Mészáros Károly tele van ötletekkel, ha Magyarország tükörképének torzításáról van szó. Ott a Kádár-korszak kapott meghökkentően pasztell árnyalatokat (ami egyszerre táplálta az érával összenőtt nosztalgiát és ugyanezen nosztalgia groteszk kifigurázását), egymásba olvadt a szocializmus és a kapitalizmus, illetve – hogy az egész még vadabb legyen – a japán mitológia és popkultúra. A Lizában a bűnügy szinte csak kísérte a vad színekben pompázó, ismerősen idegen magyar mikrokozmosz építését.
A rendező új filmjében ez éppen fordítva van, ami nem mindig válik a történet előnyére. A főhős ezúttal Éva, a BRFK traumatizált nyomozója (Balsai Móni), akinek különös, szinte emberfeletti érzéke van a bűnügyek felderítéséhez. A búskomor, törékeny nőt főnöke és kollégái nem szeretik, hiszen csak a papírmunkát és a rossz statisztikákat szaporítja (ami különösen kellemetlen így a választási évben). Ám a vidékről érkező új tiszt, Péter (Schmied Zoltán) bátorítja képességeinek kibontakoztatását, és magánéleti fájdalmait is próbálja enyhíteni. Éva és a környezete nem állnak távol a skandináv noir műfajától (úgy tűnik, egyre inkább kacérkodnak a szubzsánerrel a magyar rendezők is, Bagota Béla Valan című, bemutatásra váró thrillerét már a marketing is így címkézi). A sebzett nyomozó, akit traumája kívülállóvá tesz, de segíti is a munkáját, a magasra vezető (gyakran politikai) szálak és a barátságtalan miliő mind ezerszer látott motívumok, amiket Ujj Mészáros többnyire értő módon, de viszonylag csekély hozzáadott értékkel használ. A fordulatok és a drámai konfliktusok keveseket érnek váratlanul: a kollégák először nem hisznek Évának, amikor összefüggést fedez fel három öngyilkosságnak látszó eset között, a nyomozótársak egymásba szeretnek, az agyonhajszolt és depressziós Éva nem bír az apa nélkül cseperedő, osztálytársai által is vegzált lányával (ebben a szálban különösen gyakoriak a fals hangok és az elhasznált toposzok).
Kimondottan elvesz a film lendületéből és Ujj Mészáros rendezői játékosságából, hogy az X – A rendszerből törölve ennyire cselekményközpontú. Akkor működik az egész, amikor levegőhöz jut a formai játék és az atmoszférateremtés – ezekben van a leginkább otthon a rendező is. Az operatőr, Szecsanov Martin dinamikus akciójeleneteket komponál, és a szokatlan szögek megtalálásával markáns képi világot teremt, ami meg is ment néhány ellaposodás felé tartó jelenetet. Ujj Mészáros főként az ő munkájára támaszkodva teszi újra bizsergetően idegenné Budapestet, ezúttal egészen másképp, mint a Lizában. Az X kedélybeteg Budapestje a szürke ezerféle árnyalatában pislákol, mindig be van borulva, üresek az utcák, kivéve, amikor az arctalan hatalom ellen tüntetnek az emberek. Szecsanov és Ujj Mészáros szinte kényszerítik a nézőt, hogy a szó szoros értelmében más szemszögből lássa a várost: a kamera általában fejjel lefelé veszi Budapestet és ikonikus helyszíneit (ebbe a megoldásba szinte a modorosság határáig beleszerelmesednek az alkotók).
Ami pedig tartalom szempontjából is menti az X-et, az a háttérben megbúvó, de a cselekményt pókként behálózó politikai konfliktus. A film valami rejtély folytán úgy marad apolitikus, hogy közben újra és újra kényelmetlenül felidézi korunk társadalmi problémáit, rájátszik politikai vágyainkra és szorongásainkra. Ahogy korrajz és politikai közérzet szempontjából beszédesek a James Bond-filmek változó gonosztevői, úgy az X sem véletlenül emleget halkan és kitartóan egy bizonyos, sematikus szlogeneket mantrázó miniszterelnök-jelöltet, aki ellen sematikus táblákkal és jelszavakkal tüntet az arctalan budapesti tömeg. Amikor már éppen mindenki kényelmesen belesüppedne a búsan, módszeresen és kissé kiszámíthatóan csavarodó krimibe, Ujj Mészáros arcul csap az ügynökmúlt és a köztünk élő, rendszerváltás utáni társadalomban magasra kapaszkodó kommunista bűnösök problémájával. Csak általában emleget korrupciót, hatalommal való visszaélést, tanult tehetetlenséget és apolitikus beletörődést; nem állít semmit, hanem hagyja, hogy a néző gyomra magától szoruljon össze, ahogy meglátja saját magát az X tükrében. És mivel Ujj Mészáros régi vágású filmes, a szorongások lajstromozása után nem tagadja meg a vágybeteljesítést sem a nézőtől: Évából lesz az a megfélemlítettségét levető csinovnyik, aki ráborítja az asztalt a korrupt hatalomra (melynek filmbeli képviselői a valósággal ellentétben maroknyian vannak és jól beazonosíthatók). Ujj Mészáros egyetlen csapással vág rendet a múlt és a jelen politikai káoszában, ami valahogyan egyszerre megmosolyogtatóan naiv, kielégítő és kényelmetlen érzés. De elsősorban mégis krimiként tekint magára a film, annak pedig nem meggyőző, így nem is hagy nyomot nézőjében.
Az InterCom bemutatója
