Romy Schneider, Leonardo Di Caprio, Mácsai Pál – előbbiek süteménykülönlegességek, utóbbi egy szerencsétlenül járt teáskancsó, na meg egy hatalmas, ifjúkori poszter a falon; egyébként pedig mind a Hab nevű cukrászda tartozékai, és egyben bizonyítékok a tulajdonosnő édesbús álomvilágára. Azok számára, akiknek ennyiből még nem jön le, a negyedóránként felcsendülő francia filmzenék és a megsárgult fényképekre emlékeztető színvilág egyértelműsíti az Amélie-párhuzamot.
Lakos Nóra rendező első nagyjátékfilmjével azonban csak a külsőségekben kokettál a francia testvérfilmmel – a Hab valójában egy tőrőlmetszett, Hollywood-típusú romantikus vígjáték, annak minden jellemző alakjával, fordulatával és sablonjával. Legjobb pillanataiban azonban mindezt képes elfeledtetni velünk. Főhőse, Dóra egy szerelmi csalódás után a cukrászatba menekül, a színészekről és színésznőkről elnevezett sütijei között pedig elhiszi magáról, hogy ő voltaképpen egy tragikus sorsú romantikus hősnő. Mindez azonban napjaink rablókapitalizmusában nem elég a boldoguláshoz, így sürgősen pénzre van szüksége, különben be kell zárnia a cukrászdáját. Éppen kapóra jön neki egy pályázat/nyereményjáték/spirituális útvesztő, amelyen 30 millió forintot nyerhet vállalkozásának. Egyetlen bökkenő, hogy nevezni csak családként lehet, ezért hóna alá kapja a szomszédban lakó mini-Chaplin kisfiút, meg a csibészes mosolyú fogorvos ismerőst, és nekivágnak a kalandnak.
Mindez olyan magától értetődő, nemtörődöm természetességgel pereg a vásznon, hogy igazából meg sem kérdőjelezzük, főhősnőnkön kívül a többiek mégis mit nyernek a bulin. Ugyanakkor ki is szól valamelyest önlírájából a valóság felé a film: itt csalni kell, ha boldogulni akarsz.
A forgatókönyv a továbbiakban az idétlen helyzetkomikum helyett a sete-suta közeledésekre, a múltbeli titkokra és a szereplők összecsiszolására helyezi a hangsúlyt. Bár a poénok csak részben ellensúlyozzák a film modorosságát, a Hab végig egyenletes színvonalon teljesít a bájosságskálán, és ami még fontosabb: a vázlatosnak tűnő forgatókönyv ellenére is képes végig szórakoztató maradni. Ez pedig elsősorban a színészgárda érdeme: üdítő, hogy végre nem ugyanazokat az unalomig ismert arcokat láthatjuk. Kerekes Vicát a szélesebb nagyközönség itthon femme fatale-ként ismerhette meg az Apró mesékben; Csehországban és Szlovákiában, ahol igazi sztárnak számít, leggyakrabban csábító komikát alakít. A Hab romantikus naivája nemcsak tökéletesen passzol hozzá, de neki köszönhető, hogy a figura akkor sem biceg, ha úgy viselkedik, hogy az épp alapvetően ellentmond a sztorinak, na meg a józan észnek. Mátray László még nála is kevesebb alapanyagból dolgozhatott, ám az első filmszerepét alakító Gyarmati Erikkel kiegészített triójuk remekül működik. Kovács Lehelnek és Elek Ferencnek feltűnésükkor már előre köszönünk, ám Lakos jó érzékkel olyan felskiccelt paródiákat bíz rájuk, amelyeket ők álmukból felverve is biztos kézzel szállítanak. Ennek a csapatnak pedig még azt is elnézzük, hogy ugyanazt az ezerszer látott romantikus bohózatot adják elő, amelynek szavatosságát jól jelzi, hogy a műfaj pár éve már a mozik helyett csak az interneten hódít.
Forgalmazza az InterCom
