Miért olyan vonzó a csúf valóság ennyire aprólékos szimulációja? Leigh talán azzal bűvöl el, hogy mindenhol megleli a szépet: az elhidegült házastársak újra egymásra találnak, az elvesztettek megkerülnek, a betokozódott düh lassan elpárolog. Loach pedig javíthatatlan kommunista (a szó legnaivabb értelmében), akinek ifjonti dühe mindig emberszeretetével tandemben dolgozik. Hősei, még ha kicsik és jelentéktelenek is, képesek hallatni a hangjukat és kiállni igazukért.
Szilágyi Zsófia Annája nem illene a két brit rendező filmjeibe. Ő mintha inkább a román új hullám csupasz, drámaiatlan drámáiból lépett volna ki szürke, kisszerű kelet-európai nyomorával. A leggyakoribb, legkevésbé feltűnő taposómalom foglya: három gyereket nevel, miközben igyekszik dolgozni és elhidegülő férjére is odafigyelni. Napjai ugyanolyan hajszolt, színtelen ciklusokba rendeződnek – a gyerekeket ledobja a bölcsibe/oviba/iskolába, aztán részmunkaidőben tanít egy olasz nyelviskolában, különórára szállítja a gyerekeket, ügyeket intéz, majd bezuhan az ágyba. Szilágyi Zsófia és Mán-Várhegyi Réka forgatókönyve egy apró anomáliával zökkenti ki a nőt a megszokott körforgásból: felszabadultabb, vonzóbb barátnője bevallja, hogy szerelmes Anna férjébe, Szabolcsba. Ez a vallomás indítja be a film kb. másfél napnyi cselekményidejét, amikor teljes pompájában, a legapróbb részletekig megcsodálhatjuk Anna rohangálással, idegeskedéssel teli rutinját. Nincs itt semmi trükk, a forgatókönyvíró páros egy mamaszimulátorba ülteti a nézőt. A teljes valóságillúzió érdekében a néző minden érzékszervét uralma alá hajtja a hang és a kép. A sosem szűnő gyerekzsivaj összekapcsolódik a zsúfolt lakás egyre növekvő entrópiájával, a tömött villamos utasainak közelijei a csikorgó sínek hangjával, a pesti dugók képei pedig az állandó dudálással. Anna – és vele a néző – vizuálisan is be van zárva a zsúfolt, nyomasztó terekbe: a kaotikus lakásba, az apró osztályterembe, a leharcolt kis családi autóba.
A rendező elhiteti velünk, hogy az Egy napban rengeteg minden történik, miközben tulajdonképpen nem történik semmi sem. Anna megszállottan tesz-vesz, fújtat és rohangál, de valójában csak földhözragadt kötelességeket teljesít – bevásárol, (tömeg)közlekedik, gyerekeket letesz-felvesz –, ráadásul a film elején meglebegtetett hűtlenség sem látványosan Anna és a néző szeme láttára történik. Az egész film szinte már unalmas, sőt kissé talán visszataszító is. A filmet magabiztosan uraló, fegyelmezett és intenzív Szamosi Zsófia (a film igényelte színészi feladatok nemcsak érzelmileg, de fizikailag is kimerítőek) egy pillanatra sem akar vonzónak, de sokszor még szimpatikusnak sem látszani. Három gyermeke, Simon, Sári és Márk (Barcza Ambrus, Varga-Blaskó Zorka és Gárdos Márk mind remekelnek) sem tűnnek fel mindig rózsás színekben: többnyire taknyosak, üvöltenek, egymást gyepálják, vagy visszabeszélnek szüleiknek. Néha az az érzésünk, mintha csak kis problémagépezetek lennének, akik pluszkihívások elé állítják Annát, hogy előrehaladjon a cselekmény. Ugyanakkor a rendező egyértelművé teszi, hogy Anna és köztük valódi kapocs és ragaszkodás van, mely mindegyik gyerek esetében más és más formát ölt. Az a pár percnyi szusszanás, amihez a nő jut, a gyerekekkel töltött meghitt pillanatokból ered. Az ügyvéd férj, Szabolcs (Füredi Leó kissé kilóg gyengébb színészi teljesítményével) pedig kimondottan taszító slamposságával és sunyi lapításával.
Az Egy nap nem vádolható azzal, hogy hagyományos értelemben vett élvezetet nyújtana (valójában még a súlyos, átható dráma is hiányzik belőle), inkább egyfajta kelet-európai, alacsony intenzitású szenvedés uralja, ami egzotikus jellege miatt olyan népszerű a rangos filmfesztiválokon. A legnyomasztóbb az egészben, hogy a film erősen utal arra, hogy Anna élete ugyanilyen letaglózó örömtelenségben és fásultságban fog telni – az Egy nap valóban csupán egy nap egy magyar anya ciklikus, zátonyra futott életéből. Szilágyi Zsófia nem teszi egyértelművé, hogy Anna azért nem tud szembenézni élete csődjével, mert állandóan rohan, vagy tulajdonképpen megváltás neki a sok tennivaló, mert így elkerülheti a szembenézést.
A filmben határozottan érzékelhető valami nagyobb jelenség, az ún. „nagy magyar rosszkedv” vibrálása is (ami számos, nem közvetlenül a „nagy magyar rosszkedvről” szóló magyar filmben felbukkan), ám ennek eredete homályban marad. Az Egy nap csúf és szürke Budapestjét alattomosan áthatja a levertség, a megértés és a figyelem hiánya: mindenki feszült és kész kitörni, mint az Anna szabálytalan parkolásán kiboruló pesti sofőr. Ezt a várost nehéz szeretni, ahogy nehéz szeretni magát a filmet is. Olyan kevés örömöt ad (ami persze nem kötelessége egy filmnek sem), és olyan alacsony lángon ég benne a drámai feszültség, hogy az már szinte az élvezhetetlenség határát súrolja. Nagyon speciális és sűrű élmény nézni az Egy napot, ami egy olyan élethelyzetről mesél, ami rengeteg ember mindennapi tapasztalata, de nem szokás beszélni róla.
A Vertigo Média bemutatója
