Ám hiába a hollywoodi szirénhangok – mert legkésőbb a második fassbenderi lemeztelenedésnél ezeknek is meg kellett érkezniük –, az élet napos oldalára ügyet sem vető alkotó inkább tovább emelte a téteket; a politikai töltetű éhezés és a privát töltetű sóvárgás megörökítése után elérkezett az amerikai rabszolgák és rabszolgatartók kimunkált tablójáig, amelyre egy kisebb szerep erejéig kedvenc színészét is felhelyezte.
| ||
Őt pedig – az Oscar-díj átvétele után – a stúdiók helyezték el a saját nyilvántartásukban: a „tehetséges, de nem tűnik megvásárolhatónak” kategóriából átkerült a keveseknek kijáró presztízsfilmes oldalra. Azok tartoznak ide, akik a következő filmjükre bármit megkaphatnak, ha nem kérnek többet 40 milliónál (USD).
Hogy mit csinál olyankor egy öntudatos, művészi programjára különösen kényes alkotó, ha egyszer csak odaengedik a gyár felső vezetőinek Cohiba-füstös asztalához? Nos, fogalmunk sincs, de köhögni például biztosan nem ildomos. Olyat is sokszor láttunk ennél az asztalnál, hogy a frissen felszentelt filmes heves mozdulattal előhúzza gyerekkora óta dédelgetett szinopszisát, az űrben játszódó politikai vízi balett tervét vagy a totalitárius rendszerek nagy allegóriáját, melyben egyszer s mindenkorra megmutatkozik, hogy honnan jöttünk, hova tartunk, és lehet-e ott jó kínait enni ebédre.
A Nyughatatlan özvegyek rendezője szemmel láthatóan egy másfajta kiutat választott a szivarfüstből: a világmegváltást elhalasztva elküldte a szereplőit széfet törni. Heist-movie-nak hívják az ilyesmit szakmai körökben, közkedvelt, ősi műfaj, a megöntözött öntözők után nem sokkal jöttek a széfrablók, a kellékesek pedig már készítették is be a banánhéjt; az elcsúszás kötelező. A furfangos művész azonban arról ismerszik meg, az különbözteti meg az egyszerű iparostól, hogy nemcsak a széfen és a banánon jár az esze, hanem a másfajta kombinációkon. McQueen például egy nyolcvanas évekbeli brit tévésorozatból kiindulva egy kis özvegyi csoportosulást tett meg bűnbandának, a bűnbanda fejének pedig Viola Davist, akinek – kell-e mondani – minden mozdulata aranyat ér.
| ||
A férjekből alig látunk valamit, ők mind már a film elején felrobbannak, a profi rablóbanda hibát ejt, és aki Chicagóban ilyet tesz, annak maradványai zárt koporsóban végzik. Maradnak a koporsók mellett gyászoló asszonyok és egy tetemes adósság, mert nemcsak a Liam Neeson vezette felrobbantott férficsapat, de a helyi afroamerikai maffia meglovasított milliói is a chicagói lángok martalékává lettek.
A gyászmunkát inkább hátráltatja, mintsem segíti, hogy hamarosan a pénzüket követelő, politikával kacérkodó nehézfiúk egyik legmegátalkodottabb képviselője is rááll a főözvegyre. Az igazán remek Daniel Kaluuya az a fajta eredetieskedő kivégzőember, aki fejbe lövés előtt még megreppelteti hiphopra fogékony áldozatait, és mielőtt újratöltene, könyvjelzőt helyez akkurátusan a könyvébe. Szórakoztató figura a maga morbid módján, benne ölt testet McQueen komolyra hangszerelt filmjének minden komolytalansága; ahol csak Kaluuya hangtompítós főmumusa megjelenik, ott a bűnös műfaji örömök könnyű győzelmet aratnak a művészi nagyot akarás fölött.
És ambíciókból nincsen hiány, a helyi polgármester-választás korrupt fehér férfiai is helyet követelnek maguknak a történetben, nem is kicsit; Colin Farrell képéről el sem tűnik a megvesztegetésben megfáradt, feltörekvő politikus savanyú ábrázata, melybe a fiát leckéztető apafigura (Robert Duvall) vésett középmély barázdákat.
| ||
Ahhoz képest, hogy a történet középpontjában négy többé-kevésbé polgári foglalkozást űző nő népmesei elmackósodása áll – összeállnak, ügyeskednek, tervrajzot elemeznek, kódot szereznek, átvernek, átverődnek, behatolnak, kihatolnak –, McQueen, mint minden rendes zsánerzsonglőr, aki a Dróttal kel és a Szemtől szembével fekszik, ponyvában utazva is állandóan mélyre fúrna, le egészen a társadalmi igazságtalanságokig.
A társadalmi igazságtalanságokkal csak az a baj, már azon túl, hogy léteznek, hogy a szikár, 90 percnyi betörős filmekből rendre 130 perces, artisztikus-narcisztikus akciófilmet csinálnak. McQueen kifogástalanul megkomponált, sosem unalmas, sőt, olykor akár bravúros jelenetekben nyújt rendszerszintű tájékoztatást a világról, benne politikáról, korszellemről és a nők helyzetéről. Fontosabb állításai közé tartozik, hogy a politika mocskos, a nők kiszolgáltatottak, és ha fekete fiatal vezeti a papa piros Mercedesét, sokkal hamarabb lelövi a rendőr, mintha fehér lenne.
Forgalmazza a Fórum Hungary
