Szeretném, ha nekem is lenne egy Menzel-sztorim; számtalanszor találkozhattam volna ugyanis vele: forgatott nálunk, hiszen több magyar filmben is játszott (Minden szerdán; Szívzűr; Felhőjáték; Franciska vasárnapjai, Az ajtó; Világszám!); 2004-ben az Új Színházban, 2005-ben a József Attila Színházban rendezett. Én ekkor még ugyan nem éltem Pesten, a 2014-es operaházi dirigálásánál már igen, csak épp az Operaház esett ki a szűklátókörömből. 2013-ban a Titanic Filmfesztiválon, 2017-ben pedig a Jameson Cinefesten viszont már nyugodtan összefuthattunk volna – de nem így történt.
Szeretném azt is, ha lenne egy Menzel-sztorim; elvileg ehhez is minden adott volt: vidéken nőttem fel, az ország egy olyan szegletében, ahol a 90-es évek közepén a téeszek és a tervgazdálkodás emléke még sokkal élénkebb volt, mint az új idők új szelével érkező vadkapitalizmus és plázakultúra fenyegető réme. Bogaras szomszédok és kisszerűségükben hatalmas figurák között váltam felnőtté, hiába érzek azonban konstans déjà vu-t a cseh újhullám filmjeit nézve, mégsem jut egyetlen, Menzel-filmbe illő jelenet sem az eszembe, ha gyerekkoromra gondolok. Talán azért, mert én nem vagyok Menzel, de még csak Örkény, vagy Bödőcs sem: nem látom a fától az erdőt, a hétköznapok hőseiben csak magukat a hétköznapokat észlelem. Ez az egyik, amit Menzel filmjeit nézve megtanultam: valójában minden mikrokörnyezetben ott van a drámai, ahogy ott van a tragédia és a komédia is. Míg Forman a korra legjellemzők alakok kiválasztásában jeleskedett, akik szintézisüket adták saját környezetüknek, Menzel valódi, és nem csak szimbolikusan hétköznapi figurákról készített filmeket.
Az ő nagysága a látásmódban rejlett;
abban, ahogy megközelítette ezeket az alakokat: nem akart sem túlzottan realista – ahogy ő fogalmazott, "ronda realista" –, sem túlzottan romanticizáló lenni.
A Filmvilágnak adott interjújában így fogalmazta meg ars poeticáját: "Úgy éreztem, hogy ha szőröstül-bőröstül realista filmet forgatnék, az eredmény siralmas lenne. Ezért Hraballal, illetve Sveřákkal a korlátozott mértékben hiperbolikus valóságábrázolás módszerét választottuk. Ennek lényege egyfajta könnyed, derűs irónia, amely nem ragaszkodik ugyan száz százalékig a realitáshoz, nem akar teljesen hiteles lenni, ugyanakkor a valóságról, a dolgok igazságáról mégis sokkal többet képes közölni, mintha földhözragadtabban közelítené meg a témáját. Az intelligens néző rögtön észleli a valóság és a filmbeli valószínűség közötti diszkrepanciát és talán éppen ez az, amit egy külföldi, különösen nyugati néző nem élhet át ugyanazzal az intenzitással."
Az emlegetett Hrabal szinte teljesen összeforrt a cseh újhullám, azon belül is Jirí Menzel nevével: ha éppen nem az ő konkrét műveit adaptálta a cseh író hathatós segítségével, akkor épp kvázi-hrabali történeteket álmodott a vászonra. Erre Menzel így emlékezett vissza a Filmtettnek: "Olyan 1962-63-at írtunk, amikor olvastam tőle egy elbeszélést Próbaút címmel, amely nagyon tetszett. Aztán még egyet, és még egyet. Ezekre irodalmi folyóiratokban leltem, könyv alakban akkor még nem jelentek meg, holott Hrabal akkor már ötvenéves is elmúlt. Azután pár kollégámmal úgy döntöttünk, csinálunk egy szkeccsfilmet az írásaiból, első, megjelenésre szánt novellagyűjteményével azonos, Gyöngyöcskék a mélyben (sic!) címmel. Ennek keretében megszületett az én epizódom, a Baltazár úr halála, amely annyira tetszett neki, hogy utána meg ő kért fel arra, készítsem el részére a Szigorúan ellenőrzött vonatokat."
Annak idején persze a Narancs is megkérdezte őt Hrabalról – tíz évvel az író 1997-es halála után jártunk, épp Menzel utolsó előtti moziját, az Őfelsége pincére voltamot mutatták be a mozik. A rendező bevallotta:
Hrabal sokkal nagyobb népszerűségnek örvend Magyarországon, vagy épp Lengyelországban, mint saját hazájában.
Magyarázatot is adott erre: "A csehek ostobák, és most nemcsak Hrabalról van szó, hanem általában a kultúrához való hozzáállásunkról, Forman vagy Havel megítéléséről. A csehek nehezen viselik, ha valaki jobb náluk."
JirÍ Menzelben és karrierjében minden megvolt ahhoz, hogy még életében legendává nemesüljön: egy legendás alkotótárs (Hrabal); egy hatalmas nemzetközi siker (Szigorúan ellenőrzött vonatok; Oscar-díj 1968); egy betiltott film (Pacsirták a cérnaszálon, 1989); egy kultkedvenc (Sörgyári capriccio, 1981); egy titkos favorit (Az én kis falum, 1985); halhatatlan aranyköpések ("Vásároljon mosómedvét!"); kitörölhetetlen jelenetek (Tapicka forgalmista pecsételése); könnyen felismerhető karakterjegyek; és egy filmes irányvonal, amihez kötni tudjuk a munkáit (cseh újhullám). Utóbbi ugyan nem a már emlegetett Gyöngyök a mélybennel kezdődött, de semmi nem mutatta be jobban, mit is akart a cseh rendezők új nemzedéke (na meg a korábbi nemzedékek máshogy gondolkodói) a 60-as évek első felében:
sematizmus helyett valóságot; hamis realizmus helyett valami őszintét, amin sírni, nevetni, leggyakrabban pedig a kettőt egyszerre is lehet.
A csehszlovák újhullám filmjei leggyakrabban az írók és rendezők szoros együttműködésében készültek. Menzelnek Hrabal vált állandó alkotótársává: ahogy a rendező fogalmazott, azért tudtak jól együtt dolgozni, mert nem egyszerűen filmre akarta adaptálni a műveit; inkább egyfajta műfordítóként ültette vászonra az író szellemiségét. Első nagyjátékfilmjével, a Szigorúan ellenőrzött vonatokkal azonnal el is nyerte a Legjobb idegennyelvű film Oscarját és a nemzetközi hírnevet –mindössze két évvel az Üzlet a korzón díja után.
Menzel azonban a cseh újfilm másik óriásával, Formannal ellentétben nem szegődött Hollywoodba – utóbbi az Egy szöszi szerelmével és a Tűz van, babám!-mal is csak jelölésig jutott, Amerikában viszont bőven kárpótlásra talált, a Száll a kakukk fészkére és az Amadeus rendezéséért is kitüntették az aranyszobrocskával. Ők ketten egyébként pont az újhullám kezdő és végpontját képviselik: a korai Forman a groteszk realista kategóriába sorolható – ennek ellenpontját alkotják az abszurd modellalkotó filmek, melyek legeklatánsabb példája talán Chytilová Százszorszépek-je. És akkor ott van Menzel, aki mindezek szintézisét teremtette meg filmjeiben: látszólag földhözragadt, bájosan realista filmek, melyek mindig többet mondanak annál, mint amiről valójában szólnak. Menzel jól tudta magáról, hogy Formannal ellentétben képtelen lenne egy másik filmnyelven, egy idegen oszágban hasonlóan magas színvonalon alkotni – épp ezért ő kalandvágyból otthon maradt.
Korábbi Oscar-díj ide, Arany medve-díj oda, a Pacsirták a cérnaszálon című Hrabal-adaptációját betiltották. Gustáv Husák rendszere és a sötét hetvenes évek túl sok hasonlóságot mutatott az ötvenes évekkel, amikor a mozi játszódott. Szerencsére a cenzúra derékba törni nem, csak megakasztani tudta az életművet: az ötéves szilenciumot egy sematikus (Aki aranyat keres, 1974) és egy mára elfeledett mozi (Magány az erdőszélen, 1976) követte. A Mesés férfiak kurblival (1979) már egy más, de ugyancsak kiváló rendezőt mutatott, a következő három film pedig igazi diadalmenet volt: Sörgyári capriccio (1981), Hóvirágünnep (1984), Az én kis falum (1985). Utóbbi főszerepében Bán Jánost láthattuk, ami azért is kuriózum, mert a rendező irtózik a szinkronizálástól; ezért is forgatott ritkán idegennyelvű színésszel. Bánnal viszont kivételt tett: számtalanszor játszottak együtt, így Bánnak volt alkalma meggyőzni a rendezőt; legalább ilyen fontos volt azonban hogy karaktere, Otík szellemileg visszamaradott, így nem okoztak gondot a nyelvi hiányosságok – sőt, még segítettek is a figura megformálásában.
Az én kis falum talán a legkedvesebb Menzel-filmem; minden megtekintéskor más tetszik benne: elsőre persze csak a bája nyűgözött le, aztán a humora; majd szép lassan a közegábrázolás érintett meg – vagyis az, amin voltaképp a film alapszik. Persze előbb láttam a Szigorúan ellenőrzött vonatokat – mire nem jó egy apró Oscar-szobor az akkoriban megjelenő DVD borítóján! –, de van egy ettől is korábbi Menzel-emlékem: a rendező az Esti showder és Fábry Sándor vendége volt. Hihetetlenül komoly beharangozót és felkonfot kapott: a világhírű, Oscar-díjas rendező! Gyerek voltam, persze hogy egy vonalas, kimért urat vártam, aki pár percben összefoglalja a filmművészet és a világ lényegét – akkoriban egyik sem érdekelt különösebben, de azért a képernyő előtt maradtam. Meglepetésemre bejött egy apró ember, aki – ha emlékeim nem csalnak – néhány percnyi beszélgetés után fejenállt a fotelben. Fejenállt! Egy rendező! Egy világhírű, Oscar-díjas rendező!!! Ezek után persze hogy elkezdtek érdekelni a filmjei is.
Utolsó alkotása, a 2013-as Don Juanok hozzánk már nem jutott el moziba; az előtte készült 2007-es mozija azonban még igen. "Az Őfelsége pincére voltam nagyon szomorú film. De megtesz nekünk egy szívességet, leszámol egy illúzióval, amivel mi – magyar mozinézők – negyed százada nem tudtunk, nem mertünk semmit sem kezdeni. Vége a nosztalgiának" – írtuk annak idején kritikánkban. Szeptember 5-én, szombaton Jirí Menzel is itthagyott minket – elhunyt a cseh filmtörténet egyik legnagyobb alakja.
