Ha úgy nézzük ezt a (már megint) teljesen félrevezető magyar címmel megvert életrajzi filmet, mint a birtokosát a páriasorból is felemelő, a több évszázados rabszolgasor után diadalmasan felragyogó, különleges művészi tehetség himnuszát, akkor könnyeket morzsolva, katartikus élménnyel gazdagodva távozunk a moziból. Az utcagyerekből (színes bőrűként elsőként) világsztárrá emelkedő balett-táncos, a kubai Carlos Acosta életét egyértelmű szituációkban bemutató, mindig célzatos tanulságokra kifutó párbeszédek által nyomatékosított, nyílegyenes vonalú történet egyetlen síkon játszódik, ahol minden nagyon egyértelmű, és rendkívül érzelemgazdag. Mindig mindenki szenved és szeret és gyűlöl és küzd és vitázik és kiabál és kiabál és kiabál. A főhőst sajnálni kell és drukkolni neki és együtt sírni, nevetni vele. Különben nem lesz élmény.
Különben egy narcisztikus ömlengést lát a néző. Hiszen a jelenetek többsége arról szól, hogy mennyire zavarja a hőst saját talentuma. Inkább focizna a grundon, lenne bulizós kamasz, de mert apja, tanítói, mesterei ennyire presszionálják, szíveskedik kibontakoztatni (ezt ötpercenként felemlegetik) korszakos tehetségét. Innen nézvést a filmben személyesen is megjelenő, és a jelenkorban egy a saját sérelmeiből táncjátékot rendező, megfáradt, komor, Kuba nyomorúságát és egyáltalán az élet súlyát látványosan hordozó Művész, legyen bármennyire tehetséges táncosként, koreográfusként, nem más, mint saját, megkoszorúzott szobra.
Forgalmazza a Cirko Film
