Könnyed, nem nagyon szofisztikált humorú vígjátékok után felfedezte azt a fajta filmpublicisztikát, amelyben a társadalmi érzékenység és felelősségérzet találkozik a provokatív szemtelenséggel – és a bulváros felszínességgel. Kollázsfilmjének nem története volt elsősorban, hanem erőteljes politikai üzenete (azt állítván a legutóbbi világgazdasági válság kapcsán, hogy a piacgazdaság, mint olyan, természete szerint amorális, sem a gazdasági, sem a társadalmi folyamatok észszerű kontrolljára nem képes, ezért szükségképpen vezet pénzügyi, társadalmi csődhöz).
Ha a rokon lélek Michael Moore-t még kötik bizonyos dokumentumfilmes elvárások, ti. a felhasznált képeknek, elhangzó szövegeknek kell legyen valami referenciája a való életben, úgy a moore-i szemléletet játékfilmes közegben működtető McKay képzelete már szabadon szárnyal, tényekre csak annyiban kell szorítkoznia, amennyiben igazolják – meglehet, nem alaptalan – vélekedéseit. Moore a Fahrenheit 9/11-ben még kénytelen volt az amerikai elnök (a World Trade Center megtámadásakor s azután tapasztalható) inkompetens viselkedését értelmező kommentárok segítségével leleplezni.
| ||
McKay már kedvére instruálhatja színészét, hogy vegye az ifjabb Bush figuráját síkhülyére. A szórakoztatóan felépített koncepció (valójában a háttérből manipuláló Dick Cheney alelnök regnált az általában csakugyan ostoba báb benyomását keltő W. helyett) azonban mégsem tud olyan flottul működni, mint A nagy dobásé. Persze aktuálpolitikai szinten jól oda van mondogatva a század elejét meghatározó republikánus politikának (pártatlanságra látványosan nem törekedett a rendező), s érdekes az ún. politikai üzenetek megfogalmazásáról, az átmediatizált közösségi fórumokról mint a manipuláció legújabb lehetőségeiről folytatott elmélkedés is.
Ám a forma itt mégsem a szabad asszociációknak kedvező kollázs, hanem egy portré. Kisszerű alaknak meg csak a kisszerűségét lehet bemutatni. Erre maga a film is reflektál: legjobb, tényleg maró humorú jelenetében Cheney és Cheney-né a hitvesi ágyban shakespeare-i királydrámát idéz, ám a szóról szóra előadott párbeszéd fennkölt szófordulatai a selyem ágyneműben csak még jobban aláhúzzák, milyen simlis kis senkik ezek itt.
Viszont. Egyetlen ember életén szerfelett unalmas csak abból a szemszögből végigtekinteni, hogy mennyire (nagyon) akarja a hatalmat, s mit (mindent) hajlandó érte megtenni. A piszokságok és a hatalomvágy mögött nem rajzolódik ki egy valódi ember arcéle. Hiába a főszerepet adó Christian Bale újabb, ismét jelentős hízással, még jelentősebb maszkmesteri hozzájárulással s még annál is jelentősebb, a gesztusok, grimaszok és hangsúlyok terén végbevitt, sőt tán még kipárolgás tekintetében is lenyűgöző átalakulása, ha nincs elmozdulás magában a karakterben (legyen az bármennyire hasonló az egykori alelnökhöz vagy eltérő tőle).
| ||
Annyi a közlés, hogy hát, kérem, a politika mocskos egy dolog, a benne lévők, főleg, ha republikánusok, korruptak és erkölcstelenek, nem hisznek semmilyen értékben, és hidegen hagyja őket a nép szenvedése, főleg más népeké stb. Végig ugyanaz az unisono zümmög – törtetni, törtetni, törtetni! –, és tanulságként azzal kell szembesülnünk, ami már az alaphelyzet is volt.
Forgalmazza a Fórum Hungary
