„Rasszizmus a huszonegyedik századba’, gyerekek, hogy megy ez? Én még mindig nem értem, lassan divat lett, vagy hogy van ez?” Ezzel a rövid rapszöveggel indít Attila, Dobray György dokumentumfilmjének hőse, a roma kiskamasz. Mondhatni sem ő, sem a rendező nem árul zsákbamacskát: tessék, erről fog szólni az egyórás film. A személyes megszólalásokra és közéjük ékelt táncjelenetekre építő dramaturgia egy ifjúsági táncelőadás létrejöttét kíséri végig, ez lenne maga a Habiszti, a roma holokausztra emlékező darab, melyet a Madách Tánc- és Színművészeti iskola diákjai adnak elő. Koreográfusuk, a szuggesztív Kováts Gergely Csanád sem köntörfalaz sokat: „ez egy ilyen lelkileg megterhelő dolog lesz”, mondja az első próbán.
Valahol az egész film zavarba ejtően eszköztelen nyelven beszéli el Attila történetét, Dobray Máté és Kotsis Gergely operatőri munkája nyers fényekkel, bemozgásokkal, halvány színekkel szinte a mobillal felvett kisvideók vizuális világát idézi. De hát éppen ez a vizuális világ az, amiben Attila generációja egyébként is megfogalmazza saját életéről alkotott véleményét. A táncterem puritán belsője, Attiláék szűk, de tisztes lakása adja mindehhez a hátteret. Minden nagyon rendben van, és semmi sincs. A tehetséges fiút valamiért nem veszik fel az elit iskolába, hiába teljesít kiemelkedően a felvételin. A bajszos nagypapa fotójára az unokák generációja már rácsodálkozik. Az Orczyn kirabolják a srácot, mire ő rapszövegben mesél a nyolcadik kerületről. Végül eljutunk az előadásig, és látjuk a felszabadult fiút a címszerepben. Happy End lenne? Csak hát mégis az anya mondata visszhangzik a fülünkben: „Sok jó ember van, aki nem rasszista, csak mi még kevéssel találkoztunk.”
Vetítik: 25-én,16.15-kor, Corvin – Kabos; 26-án, 16.00, Corvin - Radványi
Balogh Attilával készült interjúnk a nyomtatott Magyar Narancs Verzió-mellékletében olvasható.
