Rejtély, hogy mivégre kellett ezt a Ray Cooney és John Chapman szerzette bulvárdarabot magyar filmre adaptálni – a színházban futó előadás egyik főszerepét sikerrel játszó, ám rendezői kvalitásairól meggyőzni nem képes Dobó Kata ambícióinak beteljesítésén túl. A csoportosan írt filmkomédiák és tévésorozatok forgatókönyveinek gyártójaként rutint szerzett Búss Gábor Olivér (plusz számos konzultánsa) ráadásul tényleg sitcom-sorozatot csinál a színpadi börleszkből. Mire a bohózati helyzet kibontakozik (egy házaspár mindkét tagja ugyanazt a lakást venné igénybe félrelépés céljából, s felbukkannak még mások is, tovább szaporítván a félreértéseket), már túl vagyunk egy unt kliséket és gyenge poénokat fárasztó sűrűséggel, ám tempóérzék nélkül sorjáztató órán. A háttérben duruzsoló, súlytalan esztrádzene mértéktelen alkalmazása a kortárs hollywoodi komédiák harmadvonalát idézi, míg a kézenfekvő beállítások, az invenciótlan jelenetezés a hetvenes évek szilveszteri kabaréinak szkeccseit. Csak a jelentéktelen bohóságokat is fergeteges mulatsággá varázsolni képes színészi játék hiányzik. Egy kamera mögé merészkedő színésztől az talán nem túlzott elvárás, hogy olyan szituációkat hozzon létre a kollégákkal, amelyekben azok kis játékokban, elrajzolt figurákban engedhetik szabadon a bennük kibontakozni vágyó komédiást. De itt mindenki csak a sztenderdet teljesíti: fölvesz egy arckifejezést, egy modort, egyetlen jellemvonást, aztán onnantól az van neki. Mosolygásra az eredeti sikerdarab fordulatai késztetnek néha, de a hozzáadott érték arcpirítóan csekély.
Forgalmazza az InterCom
