Nem értem, miért csinálom ezt a filmet – vallja be egy ponton Adina Pintilie rendező monitorján át a főszereplő Laurának, mi pedig csak helyeselni tudunk. A mozi tele van ilyen „nem értem”-ekkel: a szereplők nem értik a testüket és az intimitást, én nem értem, miért kell látnom a terápiás folyamataikat, a rendező pedig nem érti, mit kellene kezdenie ezzel az egésszel. Azt pedig, hogy a Ne érints meg! hogyan kapott Arany Medvét Berlinben, Tom Tykwer zsűrielnökön kívül senki nem érti.
Pedig látható, hogy Pintiliének fontos volt a téma, és nagyon is törődött főszereplőjével. Laura szexuális problémákkal küzdő, középkorú angol nő, aki nem ismeri saját testét és retteg másokétól. A rendezőnő úgy próbál segíteni neki, hogy a legkülönbözőbb alakokkal hozza össze a kvázipszichológustól kezdve a transzvesztitáig. Eközben nemcsak a főszereplő, mi is kúra alatt állunk. A téma a test mint olyan, használjuk, vagy csak kihasználjuk; egy burok, amely elválaszt másoktól vagy épp összeköt; a szexualitásunkkal élni kell vagy az él velünk. Mire viszont elindulna valami, jön egy kamerába beszélős, köldöknézős jelenet.
A forgatókönyv nélkül készült film a látottak szerint segített alanyának – a nézőknek viszont semmit nem ad, hiszen gyakorlatilag lefilmezett gyógykezelések sorozatából áll. Pintilie nem értelmez és művészileg sem tesz hozzá semmit a látottakhoz. A legrosszabb, amikor monitorja mögül kibújva a rendező is megjelenik a vásznon: szégyellősen bevallja, hogy nem is olyan könnyű kamera előtt állni, mert meztelennek érzi magát.
Forgalmazza a Vertigo Média
