Közelről nézni a trágyadombot – megnéztük Reisz Gábor új filmjét

Mikrofilm

Reisz Gábor harmadik nagyfilmje nyíltan politizál, de igazságot nem tesz a 2020-as évek Magyarországán uralkodó mentális háborúban. Még ha nem is értünk egyet minden gondolatával, jó érzés vitázni vele. Kritika a Magyarázat mindenre című filmről.

Nyilván elég sokat elmond egy ország állapotáról, ha már amiatt önmagában téma egy film, hogy kilépve a vissza-visszatérő belső emigrációból politizálni mer. A szólásszabadság és woke-mentes világ őshazájában ugyanis főleg addig lehet beszélni dolgokról a mozivásznon, ameddig a végső hibás Gyurcsány Ferenc vagy a liberálisok lesznek, az olyan baromságokkal meg ne is foglalkozzon senki, mint hogy az elmúlt húsz évben több generációnyi magyar érzi magát képviselet nélkül az országban, miközben a Fidesz 13 évnyi kétharmados kormányzással a háta mögött is azt adja be a szavazóinak, hogy őket valaki már megint elnyomja. 

Reisz Gábor harmadik nagyfilmje, a Velencéből díjat is hozó, természetesen nulla állami (mármint magyar állami, szlovák van benne) támogatásból készült Magyarázat mindenre mégis nekiveselkedik ennek, amikor elmeséli Ábel történetét, aki érettségi alatt véletlenül fennhagyja az öltönyén a kokárdáját, majd amikor megbukik, akkor elmeséli a kőfideszes apjának, hogy az ellenzéki érzelmű tanára valójában a kokárda miatt buktatta meg. A hazugságból országos botrány lesz, megjelenik a szervilis, de alapvetően az iskola érdekeiért szolgát játszó igazgató, a maga Fidesz-vallását minden logikus érv ellen megtartó apa, a frusztrációjában kommunikálni is alig képes pedagógus, a naiv kormánypárti újságíró, de még az idegesítő őszhajú fideszes orvos is, hogy csinálják, amit a legtöbben csinálni szoktak: hörögnek, kiabálnak, meghunyászkodnak, hazudoznak, ilyesmi.

 
Részlet a Magyarázat mindenre című filmből
Forrás: Cirko Film

Logikus a kérdés, hogy

miért néznénk meg egy filmet arról, amit egyébként nap mint nap látunk?

Valószínűleg azért, mert kívülről nézve kicsit talán azzal is kritikusabbak tudunk lenni, amit alapesetben mi magunk képviselünk. A magyar függetlenfilmes Proton Cinema és a szlovák Mphilms koprodukciójában készült Magyarázat mindenre valami ilyesmire vállalkozik két és fél órában, beleszőve a történetbe azt a teljes értetlenséget, amit interjúi alapján valószínűleg sokszor maga Reisz Gábor is érez. A teljes függetlenség nagy előnye, hogy Reiszéknek nem kellett tabusítania az érzést kiváltó okokat: a gyurcsányozás az gyurcsányozás, a Fidesz végre nem csak úgy „a kormány”, ráadásul azon ritka helyzetek egyikével van dolgunk, amikor még káromkodni is úgy képesek a szereplők, ahogy az Budapest nagy részén elhangozhatott volna. 

Ahogy a rendező első két filmjében (VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan, Rossz versek), úgy harmadik nekifutásra is a megélhetőségre helyezték a hangsúlyt, és tulajdonképpen már az elején kiderül, hogy a Magyarázat mindenre nem is akkora váltás az elődeihez képest, mint amekkorának tűnik. Itt is feltűnik a reménytelen szerelem, a főhős itt is egy botladozó, magát nehezen találó fiatal, a berendezésnél pedig most is nagyon figyeltek arra, hogy a nézők elégedetten ráismerjenek a saját körülményeikre. A fő különbség az, hogy

míg korábban az elveszettség érzése volt a főmotívum, addig most az elveszettség okozóinak bemutatása az.

 
Részlet a Magyarázat mindenre című filmből
Forrás: Cirko Film

A film végig példás egyensúlyt tart: nagy plusz, hogy bár minden vágyálom ellenére egyértelmű, hogy a közönség főleg azokból a világra nyitott városiakból fog állni, akik már 2018 óta abban látják a Fidesz uralmának megtörését, hogy le kell menni vidékre, mégsem szolgálja ki őket azzal a népszerű tévhittel, hogy a fideszesek egytől egyig magvakkal táplálkoznak és a nagyszoba közepére pisilnek.

Sőt, az egész film legkidolgozottabb figurája épp Ábel már említett apja, a Znamenák István (óriási belső poén egyúttal, hogy épp a Megáll az idő rendszerellenes fiatalja lett 2023-ban a kormánypárt legelvhűbb rajongója!) figurája, aki jól láthatóan már csak megszokásból tartja politikai szimpátiáját. Másból nem is nagyon lehet, hiszen ő is hümmög a bolti árak miatt, ő sem képes új hűtőt venni, és ő is szembesül vele, hogy az ő munkahelyén lépnek le valami általa nem is teljesen érthető indokból a fiatalok külföldre dolgozni. Ehhez képest a legmarkánsabb tulajdonsága mégis az, hogy szeretné, ha a fiának jó lenne.

Ehhez képest Rusznák András Jakab névre hallgató karaktere nem is kap ekkora figyelmet, amikor viszont kap, az meglepő: bár elsőre elég nehéz nem áldozatnak látni egy pedagógust, akit a tankerület nyilatkozni sem hagy egy általa még csak el sem követett bűnről, azért igyekeztek úgy bemutatni, hogy jelezzék, az ő fellengzőssége sem segít azon, hogy legalább egy kitalált kokárdaügyet meg lehessen beszélni. 

Mondanék valamit a diákok motivációjáról, de azokról én vagy lemaradtam, vagy nem léteznek: azt maga a rendező is elmondta, hogy tudatosan vette őket kissé passzívra annak érdekében például, hogy ne nyúljon nagyon hosszúra a film, de így is kifejezetten furcsának tűnik, hogy a 2020-as évek valamelyik budapesti középiskolájában mennyire fogalmuk sincs arról fiataloknak, milyen az, ha valakivel hirtelen tele lesz a sajtó, főleg, ha az a valaki nyilvánvalóan hazudott is.

Az viszont, hogy egyensúlyt tart a film, kicsit fals képet fog mutatni a személyes szint felett: az egymás közti szakadékok áthidalására való képtelenség lent ugyanis valóban komoly hiba, az viszont már elég nagy mellébeszélés, hogy a végére „egyik se jobb, mint a másik.” A nagyon kormányellenes tanár ugyanis lehet akármekkora seggfej, összességében mégis ő van beszorítva abba a sarokba, ahonnan már csak üvölteni tud, és mivel nem hallgatja meg senki, ezért értelemszerűen azokkal fog üvölteni, akik valamilyen formában támogatják az ő elnyomását.

Emiatt az aszimmetria miatt fest kissé fals képet néhol a film, az pedig már végképp ízlés kérdése, hogy a Reisz Gábor eddigi filmjeihez hasonló hangulatú felszabadult lezárás valójában mit üzen: a rendező a szabadságvágyat akarta saját bevallása szerint bemutatni, nekem viszont nehéz volt nem azt érezni, mint amikor édesanyám a családi asztalnál arra inti a társaságot, inkább ne politizáljanak, mert abból csak vita van, hanem beszélgessenek valami szépről. Valahol persze igaza van, de az ilyen kivonulás valójában soha nem a felszabadulásról szól, hanem arról, hogy beismerjük: tulajdonképpen minden szar és nem is lesz jobb. Az ilyet pedig én csak Tamás Gáspár Miklóstól szerettem hallani és olvasni, nem középiskolásoktól vagy fiatal filmrendezőktől.

 
Részlet a Magyarázat mindenre című filmből
Forrás: Cirko Film

Ugyanakkor épp a fenti gondolatmenetem világított rá, hogy a Magyarázat mindenre voltaképpen nagyon jó film: azért, mert állít olyan dolgokat, amin el lehet merengeni, lehet vitázni a vélt üzenetével, mindeközben van annyira fanyar és laza, hogy

mégis jó élménnyé válik közelről nézni azt, micsoda trágyadombon élünk már ki tudja, mióta.

A filmet számtalan premier előtti vetítés után 2023. október 5-én tűzik állandó műsorra a magyar mozik. Forgalmazza a Cirko Film. 

Interjúnk a rendező Reisz Gáborral itt olvasható: 

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.