Interjú

„Mi lenne másképp”

Reisz Gábor filmrendező

Belpol

A magyarországi mozikba most került harmadik nagyfilmje, a Magyarázat mindenre az eddigi személyes valóság helyett a magyar társadalom valóságáról fest elszomorító képet azzal, hogy megmutatja, mennyire mély szakadék keletkezett a Fidesz támogatói és mindenki más közt.

Magyar Narancs: Dúl a vita a magyar kommentfalakon a Magyarázat mindenre díjáról. Mekkora értéke van e díjnak?

Reisz Gábor: Ha objektíven nézem, van a világon 20–30 igazán számon tartott filmfesztivál, és azok között is kiemelt helyen van a velencei, már csak azért is, mert ez a legrégebbi. Két versenyprogramja van, az egyik a nagyverseny, a másik az Orizzonti. Mi az utóbbin hoztuk el a fődíjat. A nagyversenyben jellemzően hollywoodi sztárok és világszinten híres rendezők szerepelnek, az Orizzontiban rendszerint egy nemzetközibb válogatás van nem feltétlenül befutott filmesek munkáiból. Egyébként a fesztivál igazgatója, Alberto Barbera többször is hangot adott annak, hogy sajnálja, hogy végül ez a film nem a nagyversenybe került, sokáig ugyanis úgy volt, hogy ott leszünk. Akárhogy is, de mindenképpen nagy dolog bekerülni, megnyerni még nagyobb. Elképesztő, hogy a nulláról indulva itt szerepelhettünk.

MN: A film központi konfliktusa egy kokárda, amelynek megfelelő viselése Magyarországon régóta politikai kérdés. Külföldön mennyire ment ez át? 

RG: Amikor a filmet írtuk, nem a nemzetközi érthetőség volt a legfőbb szempontunk, de a forgatás alatt eldöntöttük, hogy lesz benne egy-két jelenet, ahol elmagyarázzuk a kokárda politikai és történelmi vonatkozásait. Természetesen máshogy működik egy külföldi ember számára, viszont a szimbólum fontossága, jellege, az, hogy a történetnek ez egy mozgatórugója, egyértelmű volt nekik is. 

MN: A kokárda elfideszesítése 2002-ben kezdődött, amikor a párt azt kérte a választóitól, hordják a kokárdát a választásokig. Ön hordta?

RG: Igen. Épp befejeztem a középiskolát, azt követtem, amiben felnőttem, megörökölve a szüleim politikai nézeteit. De hozzá kell tennem, hogy baráti viták és utcai tapasztalatok alapján már tudtam, hogy ez nincs teljesen rendben, és jogosnak láttam azt a felvetést, hogy ez így megosztó vagy kiközösítő. Vitáztam a barátaimmal, de más világ volt. Azért is választottam ezt a szimbólumot a kettészakadt országra, mert azt gondolom, ez egy fontos pont volt ebben. 

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.