A juhtenyésztésből szerényen, de a hagyományos életforma és szokásrend lelki biztonságában élő parasztcsaládba érkezne a negyedik gyerek. Az asszony elvetetné, a férfi megtartaná. Ez egy neorealista film szüzséje lehetne. Csakhogy ez egy tibeti film (hivatalosan kínai, a tibeti államiság átmenetileg szünetel), ahol a legnagyobb természetességgel megélt buddhizmus a mindennapok része. Itt törvény írja elő az abortuszt. A pusztai gazdaság ugyan nem tízmilliós nagyváros, amelynek veszélyes túlnépesedését hivatott kezelni a többgyermekeseket súlyosan büntető rendelet, de Tibetben nem is ma kezdték a sunyi genocídiumot a nők kényszersterilizálását napi gyakorlattá tévő megszállók. Innen nézvést más hangsúlyt kap Pema Tseden érzékeny, egyszerre rögrealista és költői, de politikamentes filmjének minden festői beállítása, apró színészi gesztusa és dramaturgiai fordulata. Ráadásul a láma közlése, amely szerint az elhunyt nagyapa a családban kíván újra megtestesülni, spirituális dimenziót is ad a konfliktusnak: a törvényileg megkövetelt küret az ős visszatérésének elutasításaként, s így a hagyomány, az identitás megtagadásaként értelmeződik, még akkor is, ha az asszony ellenállásában némi félénk feminizmus is megjelenik. Nálunk valaha magas fokon gyakorolták azt a fajta sorok közötti, képek mögötti művészi kommunikációt, amellyel a tibeti rendező él. Rafinált kameramozgatás, egyszerűnek tetsző, ám többértelmű párbeszédek, kifinomult szimbólumrendszer gondoskodik róla, hogy halk elégiának tűnjön a vigasztalhatatlan fájdalmú sirató.
Forgalmazza a magyarhangya
