Film

Ma Rainey’s Black Bottom

  • 2021. március 17.

Mikrofilm

Amikor száz éve először rögzítették az amerikai feketék identitásképző erejű zenéjét, azt – mint ez a díjakkal elhalmozott film sugallja – csak azért tették a kapzsi fehér kiadók, hogy a bluest saját képükre formálva kiüresítsék és üzletet csináljanak belőle.

Lemezfelvételre hívják a Blues Anyját (Ma Rainey, a műfaj klasszikusa tényleg igényt tartott erre a titulusra) és bandáját. Alagsori az öltöző, fullasztó a meleg, méltatlan a fizetség. A díva tudja, hogy kihasználják, ezért nem csak a megvetett fehér menedzsert ugráltatja, de saját kísé­rői­vel is igazi szipirtyó. Teheti, mert az ő aláírásáért kész meghunyászkodni a lemezekből majd hasznot húzó fehér kiadó, a banda meg szedelőzködhet a szuterénben, ahol az indulatok elszabadulnak, s a trombitás előveszi a kését.

August Wilson színműve a súlyos traumáitól szabadulni nem tudó s ezért önsorsrontó életstratégiáktól mérgezett fekete közösség szükségképpen rossz választásait megfogalmazó, mélyen átpolitizált metafora – de nem igazi dráma, mivel nem a felmerülő konfliktusok és nem is a darab belső logikája vezet a gyilkossághoz. A mű csomópontjain egysíkú alakok szavalnak a feketék szenvedéseire reflektáló monológokat. A filmváltozat ráerősít a színmű színpadiasságára. A fehérekről messzire lerí, hogy ők éppen kizsákmányolnak. Viola Davis zsáknyi töméssel, rút sminkkel és fogsorral szinte parodizálja a dívát. A film befejezése után tragikusan elhunyt Chadwick Boseman szövegmondása és minden gesztusa igen kifejező, egy színház legutolsó sorából is maradéktalanul élvezhető volna.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.