Film

Ma Rainey’s Black Bottom

  • TPP
  • 2021.03.17 20:55

Mikrofilm

Amikor száz éve először rögzítették az amerikai feketék identitásképző erejű zenéjét, azt – mint ez a díjakkal elhalmozott film sugallja – csak azért tették a kapzsi fehér kiadók, hogy a bluest saját képükre formálva kiüresítsék és üzletet csináljanak belőle.

Lemezfelvételre hívják a Blues Anyját (Ma Rainey, a műfaj klasszikusa tényleg igényt tartott erre a titulusra) és bandáját. Alagsori az öltöző, fullasztó a meleg, méltatlan a fizetség. A díva tudja, hogy kihasználják, ezért nem csak a megvetett fehér menedzsert ugráltatja, de saját kísé­rői­vel is igazi szipirtyó. Teheti, mert az ő aláírásáért kész meghunyászkodni a lemezekből majd hasznot húzó fehér kiadó, a banda meg szedelőzködhet a szuterénben, ahol az indulatok elszabadulnak, s a trombitás előveszi a kését.

August Wilson színműve a súlyos traumáitól szabadulni nem tudó s ezért önsorsrontó életstratégiáktól mérgezett fekete közösség szükségképpen rossz választásait megfogalmazó, mélyen átpolitizált metafora – de nem igazi dráma, mivel nem a felmerülő konfliktusok és nem is a darab belső logikája vezet a gyilkossághoz. A mű csomópontjain egysíkú alakok szavalnak a feketék szenvedéseire reflektáló monológokat. A filmváltozat ráerősít a színmű színpadiasságára. A fehérekről messzire lerí, hogy ők éppen kizsákmányolnak. Viola Davis zsáknyi töméssel, rút sminkkel és fogsorral szinte parodizálja a dívát. A film befejezése után tragikusan elhunyt Chadwick Boseman szövegmondása és minden gesztusa igen kifejező, egy színház legutolsó sorából is maradéktalanul élvezhető volna.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap. Nézzen be hozzánk minden nap: hírszolgáltatásunk ingyenesen hozzáférhető. Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk