Már csak Tarantinóban bízhatunk, ha ő nem gurít valamit, vége a mozinak, s győztek az alsógatyát kívül hordó szuperhősök

  • Szabó Ádám
  • 2019. július 29.

Mikrofilm

A Volt egyszer egy Hollywoodnak kell megvédeni az eredeti filmek becsületét.

Ezer éve már annak, hogy egy olyan filmet övezett országos várakozás, melyhez a Disney-nek, vagy legnagyobb riválisának, a Netflixnek semmi köze sincs – most azonban pont ez a helyzet Quentin Tarantino legújabb alkotásával. A mozipénztárak csúcsán jelen pillanatban Az oroszlánkirály ül; a klasszikus animációs film remake-je 192 millió dolláros hétvégi bevétellel mutatkozott be – ez valószínűleg több mint amit a Volt egyszer egy Hollywood egész mozis pályafutása alatt összeszed majd Amerikában. Nincs ebben semmi meglepő: ahogy évek óta, úgy most is szuperprodukciók, folytatások és képregény-filmek uralták a nyári mozi szezont, elsősorban olyan filmek, mint a Bosszúállók: Végjáték, a Toy Story 4, a Pókember: Idegenben vagy épp az Aladdin.

Mindössze maroknyi eredeti film akadt idén, amely képes volt tisztességes eredményt elérni az óriások árnyékában: a Fehér éjszakák, a Yesterday, a Rocketman, és főleg a Mi, amely 175 millió dollárral zárt a tengerentúlon. Egy Tarantino-film persze mindig eseményszámba megy, most azonban még több forog kockán: a Volt egyszer…-nek nemcsak az eredeti filmek (tehát nem folytatás, remake vagy képregény-adaptáció) becsületét igyekszik megvédeni, de azt is bizonyítania kell, hogy van még értelme ilyen filmeket készíteni és moziba küldeni.

Tarantino és Bertrand Tavernier filmrendezők

Tarantino és Bertrand Tavernier filmrendezők

 

Egyre több, Tarantinóhoz hasonló, eredeti hangú rendező teszi le ugyanis voksát a streamingplatformok mellett: Cuarón Romája, Noah Baumbach The Meyerowitz Storiesa vagy épp Scorsese The Irishmanje csak néhány példa arra, hogyan szívta fel a Netflix napjaink legfelkapottabb alkotóit. A Volt egyszer… is könnyedén kiköthetett volna a streaming-óriásnál – a Sony stúdió fejese azonban elkötelezett volt a film mellett, így sikerült nemcsak a Netflixet, de a Warner Bros.-t és a Paramountot is legyőzve megállapodniuk Tarantinóval – a hírek szerint utóbbi nemcsak teljes kreatív szabadságot, de jelentős, bevételek utáni részesedést is kapott, ráadásul a film jogai is visszaszállnak hozzá 30 év elteltével.

A Sony nagy nyári hazárdjátéka – így nevezte a filmet a Los Angeles Times, és nem is ok nélkül. A Volt egyszer egy Hollywood majdnem három órás, a legszigorúbb korhatárkarikával sújtott művészfilm, amely ráadásul érzékeny témát is érint: Sharon Tate meggyilkolását és Charles Manson bandájának ámokfutását. „Én lobbiztam a filmért – ha nem jön be, az is rajtam szárad majd” – nyilatkozta a Sonyt vezető Tom Rothman. A stúdió filmjei nem teljesítettek rosszul az utóbbi időben – a tavalyi Venom meglepően nagy siker lett, csak úgy, mint a legújabb Pókember nemrég –, pár hete azonban a Men in Black – Sötét zsaruk a Föld körül hatalmasat hasalt a kasszáknál. A Volt egyszer… jogait azután szerezhette meg a stúdió, hogy Tarantino filmjeinek állandó forgalmazóját, Harvey Weinsteint elsodorták a szexuális zaklatással kapcsolatban napvilágra került vádak, vállalata pedig rövid úton csődbe ment. A film körülbelül 90 millió dollárból készült, ami egy eredeti mozihoz képest szép összeg – egy Disney-filmnek a marketingje is többet kóstál.

A filmet hosszú huzavona után végül Cannes-ban mutatták be, ahol ugyan megmentette az öregedő filmfesztivál becsületét és általános tetszést aratott, de nem nyert egyetlen díjat sem – így Tarantino egyetlen Arany Pálma-díját még mindig a Ponyvaregény jelenti, mely máig legismertebb filmjének számít.

A legnagyobb bevételt azonban a 2012-es Django elszabadullal (184 millió dollár), valamint a 2009-es Becstelen brigantykkal (145 millió dollár) érte el – mostani filmjével is hasonló számokra célozna; legutóbbi filmje, a 2015-ös Aljas nyolcas ugyanis mindössze 57 millió dollárt gyűjtött össze Amerikában. Az azonban még a Volt egyszer…-nél is inkább rétegfilmnek számított, amit a Djangóval szemben nem coolnak és egyedinek, hanem épp régi vágású westernnek igyekeztek eladni – Tarantino pont a Netflix kedvéért vágta nemrég újra a mozit.

false

Saját sikerei mellett a Dunkirk szolgálhat követendő példának a Volt egyszer… számára: szintén egy múltban játszódó, eredeti forgatókönyvből készült film a nyári blockbuster-tengerben, melyet egy elismert rendező készített, a kritikusok pedig odáig voltak tőle. Christopher Nolan mozija végül Amerikában 189 milliós bevétel felett zárt. A Volt egyszer… -től az elemzők 30-35 milliós nyitóhétvégét és 120 millió körüli tengerentúli bevételt várnak – de ha a közönség felkapja a filmet, ezt simán túlszárnyalhatja.

Kevés olyan rendező van ugyanis, aki képes akkora buzzt generálni, mint Tarantino – ha pedig hihetünk a kritikusoknak, a Volt egyszer…-t igenis látni kell. A rengeteg egy kaptafára készült nyári mozi között ráadásul felüdülést jelent végre valami olyat látni, ahol nem a százmilliós fény- és hangeffektek jelentik a film egyetlen értékét. Nem szabad lebecsülnünk a film castingját sem: Brad Pitt és Leonardo DiCaprio a világ talán két legismertebb színésze, azok a fajta A-kategóriás sztárok, akikből egyre kevesebb maradt. Pitt az elmúlt években inkább válása miatt került be a hírekbe, és a 2015-ös A nagy dobás óta nem volt jelentősebb szerepe igazán jó filmben. DiCapriót az Oscart érő A visszatérő óta egyáltalán nem láthattuk a vásznon – pedig a The Hollywood Reporter portréja úgy ír róla, mint Holywood utolsó mozisztárjáról. Ma ugyanis már nem színészekre, hanem franchise-okra ülünk be a moziba, és valóban alig akad sztár, aki magában a nevével tömegeket vonz – egy DiCaprio-film azonban képes erre. Margot Robbie szintén remekül csengő névnek számít, az Én, Tonya óta pedig azt is tudjuk, hogy drámai szerepben is képes helyt állni.

Az első számok mindenesetre bíztatóak: a hírek szerint bár Az oroszlánkirályt nem nyomták le DiCaprióék, de a konzervatív becslésnek számító 30 milliót akár egy tízessel is megtoldhatja nyitóhétvégéjén a film – azaz maradt még remény az eredeti filmek számára.

A Volt egyszer egy Hollywoodot Magyarországon augusztus 15-én mutatják be.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.