Tévésorozat

Egy szappanopera, ami magát felvilágosult Batman-olvasatnak álcázza

Mikrofilm

A Batwoman kétféle szempontból is igen tipikus alkotás.

Egyfelől jól illeszkedik az egyik oszlopos producer, a szappanoperai regiszterre igen érzékeny Greg Berlanti életművébe (pl. Dawson és a haverok, Riverdale, Chilling Adventures of Sabrina, Kszi, Simon), másfelől pedig jól idomul a DC univerzum szintén szappanoperába hajló darabjaihoz. A kettő persze nem független egymástól, hiszen Berlanti jelentősen hozzájárult a CW csatorna Arrowverse univerzumának bővítéséhez – a Batwoman pedig épp ezen univerzum legfrissebb hajtása.

Bár a sorozat erősen igyekszik, hogy magát felvilágosult Batman-olvasatnak álcázza, hamar kiderül, hogy A zöld íjászhoz hasonlóan egy külsejét tekintve sötét és cool, de lelke mélyén érzékeny darabbal van dolgunk. Az akciók és a kosztümök csak rövid ideig leplezik a tényt, hogy valójában egy szappanoperát nézünk: az ellenállhatatlan Kate Kane (Ruby Rose paradox módon karizmatikus, de színészileg kevéssé lehengerlő alakításában) Bruce Wayne/Batman félárva unokatestvére, aki nemrég szakított a katonai akadémián megismert szerelmével, most visszatér Gothambe.

false

 

Fotó: HBO

A maszkos igaz­ság­osztó titokzatos módon eltűnt a városból, és Kate úgy érzi, át kell vennie a helyét. Sokat ki lehetne hozni abból a politikailag telített helyzetből, hogy az önbíráskodó szerepét egy Crows nevű magánrendőri különítmény vette át (tehát egy állami ellenőrzés alól kiszabadult zsoldos seregé a legitim erőszak kizárólagos joga), de Berlanti és csapata nem sokat töri a buksiját ilyen bonyolult dolgokon. Sokkal élvezetesebb nézni, ahogy a könnyen fogyasztható feminizmus jegyében Ruby Rose fenéken billent néhány rosszfiút és elcsábít egy-két pultoslányt.

A dráma már jobban megfekszi a színészgárda gyomrát (egyedül a Kate apját alakító Dougray Scottra nem lehet panasz), de ezt még időben felismerik az alkotók, és nem engedik, hogy a sorozat túl komolyan vegye magát. A teátrális testvérviszály és Kate teátrális belső vívódása mind kissé önironikusak maradnak. Ez pedig a nézők szórakozását is megmenti.

Az HBO műsorán

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.