„Nem szeretnék félni”

Kizlinger Lilla színész, rendező szakos egyetemi hallgató

A Színház- és Filmművészeti Egyetem BA-s filmrendező hallgatója Janisch Attila és Nagy Viktor osztályában. Fliegauf Bence Rengeteg – Mindenhol látlak című filmjében nyújtott játékával a minap elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medve díjat a Berlinalén. Szereplehetőségekről, rendezői elképzeléseiről, az SZFE-n folyó oktatásról és persze a freeSZFE mozgalomról beszélgettünk.

Magyar Narancs: Hogyan kerültél Fliegauf Bence második Rengetegjébe?

Kizlinger Lilla: A film gyártásvezetője, Bernáth Barbi ismert az egyetemről, beajánlott. 2020 januárjában tartottak egy castingot. Küldtem egy self-tape videót Bencének, nagyon tetszett neki, találkoztunk, beszélgettünk, szimpatikusak voltunk egymásnak. Aztán küldtem neki még videókat, és megkaptam a szerepet.

MN: Volt már színészi tapasztalatod?

KL: A Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnáziumba jártam, drámatagozatra, de nem igazán játszottam ott. Nem akartam színész lenni, nem is jelöltem meg az SZFE-n a színész szakot. Játszottam a saját felvételi filmemben, de az más. Ez volt az első igazi színészi feladatom.

 

Fotó: Németh Dániel

MN: Mi tette érdekessé számodra Fliegauf filmjét?

KL: Hét jelenetből áll a film. Amíg nem láttam az egészet, nem nagyon tudtam, miről szól a Végh Zsolttal közös epizódomon kívül a többi sztori. De a sajátom is úgy alakult, hogy Bence írt egy jelenetet 2020 januárjában, aztán próbafelvételeztünk, megismert, és újraírta az epizódot, majd kerestünk egy színészt az apa szerepére, aki először Vajdai Vilmos volt. Utána a Covid miatt átírta megint Bence az egész sztorit, és keresett egy másik színészt, mert annyira más lett az egész, így lett az apa Végh Zsolt. Szóval kacifántos volt. Tetszett a sztori, Bence jelleme, de megnéztem a 2003-as Rengeteg-filmjét is, és nagyon bejött. Úgy voltam vele, hogy rábí­zom magam.

MN: Az epizód, amiben játszol egy párbeszéd az anya haláláról.

KL: A film minden egyes jelenete egy olyan konfliktushelyzet, amely valójában nem egyértelműen konfliktus, inkább valamilyen probléma. Az epizódokban két álláspont feszül egymásnak, de úgy vannak megírva a jelenetek, hogy nem lehet tudni, legalábbis nehezen eldönthető, hogy kinek van igaza. Az én jelenetemben az van, hogy készítek egy beadandót az iskolába, s megbeszéltük az apukámmal, hogy a városi közlekedés zöld alternatíváiról fog szólni, de helyette arról írok, hogy az apám hogyan kergette halálba az anyámat. Egy tízperces monológgal kezdődik a jelenet, de csak a hatodik-hetedik percben derül ki, hogy van a szobában egy férfi is, akiről csak később tudjuk meg, hogy az apám. Könnyen lehet azonosulni a dacos tinédzserlánnyal. De ugyanúgy valid, ha nem érvényesebb az, amit az apa mond. Ki lehet jelenteni, hogy ez a legjobb értelemben vett, nagyon erős művészfilm.