Nem Ozon az első filmes, aki a katolikus egyházat napjainkban súlyosan megrázó pedofilbotrányt tematizálja. Három éve kapott Oscarokat az egész kérdést először a nyilvánosság elé táró oknyomozó újságírókról szóló Spotlight – Egy nyomozás részletei.
Tom McCarthy thrillere az elkövetett bűncselekmények megnyomorító súlyával, azok elképzelhetetlen gyakoriságával, továbbá az egyházi eltussolás rutinjával szembesített, azt sugallva, jellemző amerikai optimizmussal, hogy még a legnagyobb, mert a lelkek feletti hatalommal bíró intézménnyel szemben is fel lehet venni a harcot.
Nem táplál efféle illúziókat a YouTube-kedvenc Tylko nie mów nikomu (Csak el ne mondd senkinek). A lengyel dokumentumfilm igazodási pontnak Michael Moore munkásságát tekintő rendezője viszont inkább felhasználja az áldozatokat saját dühös, ám szerkesztési elveit, építkezését tekintve igénytelen kiáltványához. Az idén (Magyarországon véletlenül sem, csak más országokban) bemutatott, ugyancsak lengyel Kler (Klérus) közelítése is személyes, ráadásul a papi oldalról közelít, s nem is csak a pedofília, de a (lengyel, nyilván csakis a lengyel) egyház teljes szervezetét a film szerint átható korrupció felől.
A francia sztárrendező amúgy alapvető kérdéseket felvető, a valóságos történéseket hitelesen követő, éles rendszerkritikát megfogalmazó és érzelmileg is telített filmje az eredeti célkitűzéseit eláruló, viszont híveit hatékonyan elnyomó Intézmény elleni (spotlightos) harc és a személyes szenvedéstörténet(ek) (Klérus) két széke között esik a pad alá.
Ennyit egyszerre nem lehet markolni.
Egyenként a filmnek mindkét fő állítása mellbevágó: egy pedofil pap százas nagyságrendben számba vehető áldozatai csak évtizedek múltán merik még a maguk számára is bevallani (majd egyre határozottabban a nyilvánosság elé is tárni), hogy hogyan nyomorította meg őket testileg-lelkileg egy, az egyház és a papi hivatás tekintélyének oltalmát élvező perverz.
Másrészt ott ez az „oltalom”: a mindenkori elöljárók, köztük a már elhunyt és a jelenleg is hivatalban lévő lyoni érsek, s persze a mögöttük álló, mind anyagiak, mind presztízs tekintetében brutálisan erős Szervezet. Amely azzal, hogy a mundér becsületét védi – előbb hárítással, látszatintézkedéssel, majd tagadással és mindenekelőtt a bűnöző pap eltávolításának megtagadásával –, voltaképpen saját létezésének alapjait kérdőjelezi meg. És a film mindkét síkon fontos állításokat tesz. Minden áldozat története megrendítően világít rá arra, hogy a gyermekkori abúzus soha, semmivel nem tehető jóvá. Nincs gyógyulás.
| ||
A legmélyebb, legintimebb identitásukban bántottak olyasmit veszítettek el örökre, ami nem pótolható. Másfelől a filmnek azon állítása, hogy az egyház mint szervezet egy egészen rettenetes, szinte beteges képződmény, amelynek
a krisztusi örökséghez van a legkevesebb köze,
messzemenőkig megalapozottnak mutatkozik a felkínált nézőpontból nézve. Hiszen a bűnpártolás miatt polgári bíróságon felfüggesztett börtönre ítélt bíborost a pedofília elleni harcot amúgy komolyan venni látszó pápa nem mentette fel hivatalából, csak a már védhetetlen pedofilt zárták ki a papi rendből, a közfelháborodásnak engedve.
| ||
De. A film dramaturgiája nehézkes, a megoldások egy része közhelyes, olcsó. Az egész filmsorozatot megtölteni tudó személyes tragédiák ismétlődő motívumai egy idő után redundánsak, a cserkésztábori flashbackek a karizmatikusnak és megnyerőnek leírt, de itt karikaturisztikusan rosszarcúnak ábrázolt pappal enerváltan illusztrálják azt, amit elképzelni sokkal megrázóbb volna. Túl aprólékos, lényegtelen részletekben elvesző a bűnügy feltárása, Barbarin főtisztelendő alakja meglepően súlytalan. Vagyis dacára minden felhozott szenvedésnek és személyiségromboló meghasonlásnak, dacára a feltárt tények elborzasztó egyértelműségének, mindez műalkotásként nem elég mély, nem katartikus. A hatni akarás lerombolja a hatást.
Forgalmazza a Vertigo Média
