Magyar Narancs: Milyen volt kelet-európai, balkáni fénytörésben látni az előadást?
John Savage: Sok jó és felkavaró emlékem is van a produkcióról, és a forgatásról fiatalkoromból, de ezek helyét most mind elfoglalta ez az aktuális előadás. Annyira erős kisugárzása, kitörő energiái voltak a kiváló hangú fiatal színészeknek, hogy elsodort magával. Nem visszavitt az időben, hanem inkább világossá tette számomra, hogy Galt MacDermot zenéje, amit természetesen nagyon szeretek, mit sem veszített az erejéből az elmúlt negyven évben. (A szerb nyelvű előadást Telihay Péter rendezte – a szerk.) Az ünneplés közben és a végén is azt jelenti, hogy a szabadság áradt belőle.
A szabadság, a választás szabadsága nehéz dolog a fiataloknak Amerikában és itt Európában is. A színészek közül néhány talán még meg sem született a délszláv háború alatt, de a szüleiknek ugyanolyan nehéz lehetett eldönteni, mint nekünk annak idején, hogy elmenjenek-e katonának, vagy lázadjanak. Ahogy mindenkinek nehéz eldönteni fiatalon azt is, hogy megházasodjon-e vagy sem. A Hair erről szól és a szeretetről, amit a színpadról átadni nem könnyű dolog.
| ||
MN: Emlékszik még az igazi hippikre?
JS: Zavart, és álszentnek tartottam, hogy Amerikában a szüleim generációja ezt az összefoglaló hippi elnevezést aggatta ezekre a fiatalokra. Hiszen annyifélék voltak ezek a lázadó, öntevékeny csoportok a 60-as, 70-es években!
A hippi szónak általában pejoratív jelentése van, amivel a hatalom ruházta fel. Akkor fogják rá a fiatalokra, hogy drogosok, munkakerülők és bűnözők, amikor épp bírálják a hatalmat, a rendszert, mert így ellenük lehet hangolni a társadalmat. Ma is ismerős hatalmi technika ez. Miközben az én hippi generációmban csodálatos művészek, költők, zenészek, tudósok teremtek.
Néhány barátom például már akkor, a 70-es évek elején a megújuló energiákkal és az egészséges növények termelésével foglalkozott, és arra alapította a kommunáját. Azok a fiatalok kiálltak azokért, akik különböztek tőlük, az utcára mentek mások jogaiért, tüntettek a háború, az erőszak ellen, megoldást kerestek azoknak, akik nehezebb körülmények között éltek, mint ők. Fontos dolgok ezek ma is.
MN: Van rálátása arra, hogy Amerikában hogyan protestál ma a fiatalság?
JS: Sok fiatal pusztítja magát, gyorsan vagy lassan, direkt vagy közvetett módszerekkel. Lemondanak az életről, mert depressziósak, kilátástalannak tartják a jövőt. Ebben nem különböznek élesen a mi generációnktól, inkább az okok mások. A klímaváltozás mindenképp ezek közé tartozik, amiről már nekünk is voltak fogalmaink: tudtunk az üvegházhatásról, az ózonlyukról – de a katasztrófára nem gondoltunk.
Azt hittük, hogy a változás az időjárásban is valami természetes dolog, ami megtörténik és kész, aztán az ember képes lesz alkalmazkodni hozzá. Mostanra látjuk, hogy ez katasztrófa. A fiatalok nagyon érzékenyek erre, és ezzel a politikusoknak is számolniuk kell. Egészen kis gyerekek is foglalkoznak már a témával tudatosan. A másik nagy különbség, hogy – talán az internet és a közösségi oldalak miatt is – ma sokkal elszigeteltebbek egymástól a fiatalok, kisebb ellenállási kultúrák, különböző lázadási formák vannak, nem olyan egységesek és talán szélsőségesebbek is. Talán ezért van az, hogy nem Amerikában veszik elő a Hairt, hanem Európában. Ki tudja, talán nem akarják a Trump-korszakban, hogy emlékeztesse őket bármi a film aktualitásaira.
MN: Csak az előadás kedvéért utazott ide, vagy volt más dolga is Európában?
JS: Amerikai–szerb koprodukció az előadás, támogattuk a létrejöttét, és gondolom, engem azért hívtak meg, hogy képviseljem Amerikát meg a film kultuszát erősítsem. Ahogy a filmbeli Bukowski családja Lengyelországból származik, úgy ott van Amerikában Kelet-Európa jó nagy darabja is.
MN: A Hair rendezője, a cseh Miloš Forman is emigráns volt. Milyen volt ő negyven évvel ezelőtt, milyen volt vele dolgozni?
JS: Neki köszönhetem, hogy Európa, Kelet-Európa ennyire érdekel. A Brodway-n játszottam David Mamet American Buffalo című darabjában, ahonnan szabályosan kivett. Nagyon szerettem azt a csapatot, de, amikor Miloš megérkezett és azon a mély hangján eldörmögte, hogy Mr. Savage, nagyon jó volt ebben az előadásban, eljönne velem holnap ebédelni? Nos, attól el voltam ájulva. Korábban már láttam a Csehszlovákiában készült filmjeit, és már akkor a rajongója voltam.
Ráadásul eredeti nyelven néztem azokat a filmeket, így szoktam nézni az idegen nyelvű filmeket, mert a nyelv is elvarázsol, közelebb visz a történethez, szinte érzem az illatokat is. Szóval nagyon is tisztában voltam azzal, hogy mit kaphatok attól az embertől. Aztán azon az ebéden megkért, hogy énekeljek neki valamit, nem is értettem, abból a kis Greenwich Village-i kis kísérletező színházból hogy kerülök egy ekkora produkcióba, és bár a filmről nem sokat tudtam még, nem volt kétséges, hogy igent mondok neki.
MN: Milyen volt a forgatás hangulata?
JS: Egyszerűen átéltük, vagyis hittük, hogy átéljük, amit a lázadó fiatalok éltek át. Nekem nyilván nem lett volna testhezálló a hippi szerep, jó volt a kívülálló szerepe. Volt ugyanis egy iskolatársam,
barátom, aki a Kent State University-i lázadásban részt vett, és közte volt annak a négy-öt embernek, akit lelőttek 1970. május 4-én.
Nem emlékezünk meg ezekről az emberekről, pedig csodálatos fiatalember volt. Ők voltak az a kommuna, akik organikus növénytermesztéssel foglalkoztak, napelemtelepeket építettek, benzin nélküli motorokkal kísérleteztek. Rebelliseknek tartották őket, drogos hippiknek, akiket el lehet tiporni, pedig ők voltak a jövő. Most, ötven évvel később mit tesznek a politikusok, a vezetők? Ugyanezt. Emiatt is aktuális ez a musical nagyon.
MN: Tud valamit a többi szereplőről, hogy mi lett velük azóta? Tartják a kapcsolatot?
JS: Igen, távolról ugyan, de azért barátok vagyunk. Dorsey Wright, aki Hudot játszotta, még sokáig színészkedett, szinkronizált, de mindig nagyon szerette a vonatokat, és azt hiszem, hogy a New York-i közlekedési vállalattól ment nyugdíjba. Don Dacus (Woof) a Chicago együttesben játszott, de most is szerez még zenét, mint nagypapa. Beverly D’Angelo (Sheila), ő szem előtt van most is, játszik, és van egy helyes ikerpárja Al Pacinótól. Treat Williams még mindig szerepel filmekben, de ő hivatásos pilótaként dolgozott sokáig. A Jeannie-t játszó Annie Golden valamilyen punkzenekarban énekelt sokáig (The Shirts – a szerk.), de színészként dolgozik a mai napig is, és az újfajta, népszerű sorozatokban is játszik (pl. Orange is a New Black – a szerk.).
MN: Magyarországon is forgatott. Milyen benyomásai voltak?
JS: Igen, Gábor Pál Hosszú vágta című filmjében 1983-ban. Egy pilótát játszottam, egy cowboyból lett pilótát, akinek a háború alatt lelőtték a gépét és a pusztában lezuhant, ott bujkált, aztán próbált átszökni a jugoszláv határon. Milyen furcsa, hogy most meg a volt Jugoszlávia területén vagyunk, éppen a magyar határ mellett, tán épp ide próbáltam átszökni. Debrecen mellett forgattunk, nem sokat láttam a forgatási helyszíneken kívül, de nagyon jó emlékeim vannak a magyar színészekről és a lovászokról is.
MN: Ahhoz képest, hogy pacifista, azért leginkább háborús filmekben játszik.
JS: Igen, valahogy így alakult, nem én akartam. A legutóbbi, amelyben játszom, Todd Robinson The Last Full Measure című idén készült filmje is a vietnami háborúból mesél el egy igaz történetet. Egy pilótáról, aki több mint hatvan katona életét menti meg úgy, hogy kimenekíti őket a pokolból. Peter Fondával, John Hurttel forgathattam. Jó, hogy ilyen módon is elmondhatok valamit a háború értelmetlenségéről és arról, hogy nem lesz vége a háborúknak a Földön, amíg valakik pénzt csinálnak belőle, meggazdagszanak rajta. Ahogy a drogkereskedelemnek sincs vége, míg rengeteget keres rajta a hatalom, addig annyi fiatal fog meghalni a drog miatt, mint a háborúkban.
