Trey Edward Shults Waves című filmje sokáig úgy tűnik, mintha az Oscar-díjas Holdfény antitézise lenne. Barry Jenkins 2016-os drámája egy sokszorosan hátrányos helyzetű fekete fiú sorsát mutatja be: a főszereplő nemcsak rendezetlen családi háttere, de szexuális irányultsága miatt is számkivetettnek számít. A Waves főhősével, Tylerrel pont az ellenkező a helyzet: sikeres sportoló, aki az iskola egyik legnépszerűbb lányát is meghódította, kifejezetten jómódban él filmbe illően szerető családja körében.
Mindez már-már túl szép hogy igaz legyen.
A Waves egy jelenetben konkrétan megidézi a Holdfényt, amikor a főhős barátnője karjaiban egyszerre fürdőzik a tenger vizében és a boldogságban is. Jenkins filmjének ominózus jelenetében a víz szintén a kitárulkozás közege: Juan, a jóságos drogdíler úszni tanítja Chiront, aki életében először érzi biztonságban magát, ugyanis egy valódi apafigurára talált. A Waves elsősorban mégsem társadalmi célzatú mozi arról, milyen feketeként Amerikában felnőni, bár kétségkívül ez is benne van. A két film között a legnagyobb különbség a rendező személye: míg Jenkins maga is afro-amerikai, Trey Edward Shults fehér. Persze számtalan példa van rá, hogy fehér alkotók készítenek rasszizmus ellenes filmeket: ilyen volt a Zöld könyv is, mely a Holdfény után két évvel el is nyerte a Legjobb film díját. Peter Farrelly moziját rengeteg kritika érte, amiért az ún. fehér megmentő narratíváját erősíti: azon filmek tartoznak ebbe a csoportba, amelyek egy fehér hős történetén keresztül beszélnek a feketék sorsáról, vagy amelyekben az elnyomott afro-amerikaiakat végül egy jóságos fehér figura menti meg (lásd: A segítség).
A Waves azonban nem ilyen, elsősorban azért, mert nem igyekszik ebbe a narratív sablonba törni a sztoriját, és a mondanivalóját sem erőszakolja le a torkunkon.
Inkább hasonlít a The Last Black Man in San Francisco című, szintén tavalyi mozihoz: ezt is egy fehér rendező (Joe Talbot) készítette, ám ő sem igyekezett mindenáron megmenteni főhősét.
A Wavesben Shults saját, gyermekkori élményeit gyúrta össze főszereplője, Kevin Harrison Jr. emlékeivel; mini-terápiák sorozatával tárták fel, milyen tinédzsernek lenni, vagy épp felnőni. A filmben ugyanis csak a szereplők kora számít, persze ott van a szereplők bőrszíne is, de csak a háttérben, rejtett motivációk, apró, elejtett megjegyzések és pillantások formájában. Shults már előző, ugyancsak kritikuskedvenc filmjében is a nézők elvárásaival játszadozott: az It Comes At Night című horror az utolsó percig azzal hitegetett, hogy a szereplőkre leselkedő természetfelettitől kell tartanunk, miközben sokkal félelmetesebb volt az, ami mindvégig ott járt a szemünk előtt: maga az ember.
A Waves első jelenetében Tyler és barátnője önfeledten nevetnek, miközben az autópályán száguldoznak, a kocsit 360 fokban pásztázza a kamera, így szinte elszédülünk az iramtól. A következő jelenetekben sincs megállás: a kép szinte folyamatosan mozgásban van; olyan, mintha Tylerhez hasonlóan egyetlen pillanatra sem lenne képes nyugton maradni. A srácnak ugyanis nemcsak az iskolában, de a birkózóként a szőnyegen is teljesítenie kell, ráadásul a barátnője mellett a családjával is igyekszik elég időt tölteni. Apja tipikus szerető, de szigorú családfő, akinek nem csak a szája jár: ő maga is beáll edzeni fia mellé. Talán túlzottan is sokat követel: nem vesz tudomást fia vállfájdalmairól sem. Ebből az aprónak tűnő problémából indul ki az a repedés, ami végül a család egész életét keresztbe töri. Tyler megsérül, majd szép lassan mindent elveszít az életben, ami fontos neki: sportkarrierjét, barátnőjét, végül pedig családját is.
A melodrámai fordulatot a kamera bámulatos szinkronnal követi le, szinte együtt lélegzik főhősével.
Mikor az a terheléstől meggyötörten zihál, a kép is rázkódni kezd, mikor a szerelmi boldogság az égig repíti, méterekkel a föld felett jár, mikor pedig Tyler összetörik, vele együtt zuhan a padlóra. A Waves vizualitása az első pillanattól kezdve beszippantja a nézőjét, és nem is ereszti, akkor sem, amikor a szappanoperába illő fordulat után egyébként leülne a film. A rendező ráadásul tökéletes soundtrackkel egészíti ki a film vizualitását: a tinédzserek körében legkedveltebb hiphop előadók szólnak, a kép pulzálása legtöbbször klipszerűen rímel a zenével.
A Waves második fele szöges ellentétben áll az elsővel: ennek főszereplője Tyler visszahúzódó húga, Emily. A kép ismét főhőséhez idomul: a félénk lány életét tétova képek mutatják be, majd ahogy új szerelme miatt szép lassan magára talál és kitárulkozik, a jelenetek megtelnek színekkel és élettel.
A film első fele olyan, mint egy lassan kibontakozó pánikroham, amit egy ölelés követ
– nyilatkozta a rendező arról, hogyan viszonyul egymáshoz a testvérpár története. Inspirációul Wong Kar-Wai Csunking expresszét nevezte meg, de a Wavesben ott van A régi város tragédia utáni élethelyzete is; utóbbi összefüggést erősíti Lucas Hedges alakja is, aki ezúttal Emily szerelmét játssza. A kétrészes megoldással Shults nemcsak egy család drámájának két oldalát mutatja be, de a tinédzserkor két arcát is: a vesztébe rohanó, meggondolatlanul viselkedő, a mának élő fiatalét és a csalódástól rettegő tinijét is. Ez az az életkor, amikor döntéseink már akár egész életünkre hatással lehetnek; amikor az iskola és a család jelentette védőháló szép lassan szakadozni kezd; amikor először részesülünk saját jogon boldogságban és bánatban is. Ezeket az életkorral járó elcsépelt helyzeteket a Waves olyan expresszív módon képes megjeleníteni, ahogy azt még nem láthattuk.
Elérhető az Amazon Prime-on
