Tévésorozat

Póráz nélkül

Túl a vörös kanapén

Mikrofilm

Álex Pina – tavaly karácsonyi lapszámunkban is megénekelt (A szappan dicsé­rete) – exkluzív Netflix-megállapodásának friss gyümölcse ez a sorozat.

Ő és állandó alkotótársa, Esther Martínez Lobato „latin ponyvaként” hivatkozik a műre, de persze korábbi munkáikra is ráakaszthatnánk e címkét, ahogy a tempó is hasonlatos a korábbiakhoz. A bosszúszomjas stricijük elől menekülő prostituáltak mérsékelten originális története is bővelkedik őrült tempójú akciókban, nyálcsorgatós szexjelenetekben, gusztusos férfiakban és nőkben, és némi pátoszos moralizálásban. Ugyanakkor az alkotók mintha nehezen jutnának dűlőre abban, hogy az önfeledt, tarantinós grindhouse-t vagy a szexi, de kritikus megközelítést válasszák. A 20–30 perces epizódok pedig nem engednek teret e potenciálisan bizsergető kettősség kibontakoztatásához.

A spanyol Coral, az argentin Wendy és a kubai Gina egy tenerifei bordélyházban dolgoznak éjt nappallá téve. Eltérő háttérrel rendelkeznek, de hasonlóan tragikus úton kötöttek ki a szadista Romeo klubjában. Amikor azonban egy elszámolási vita tettlegességig fajul a strigóval, mindhárman nekiesnek, leütik, s bár eljárásuk a néző szemében tűnhet akár önvédelemnek, adódnak járulékos balesetek is, hát menekülniük kell. Ahogy azt Pina és Martínez Lobato sorozataiban már megszokhattuk, minden némi abszurd, szadista humorral és a szem gátlástalan kényeztetésével indul (élénk színek, szép testek és neonfény). A kamera jó étvággyal járja be a kerek fenekeket, harisnyakötős lábakat és latex fétisszereléseket, majd két nyaktörő autós üldözés és szépen bevilágított dugás között a szexmunka és az azzal járó emberkereskedelem szörnyűségeiről elmélkedhetünk.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.