Ő és állandó alkotótársa, Esther Martínez Lobato „latin ponyvaként” hivatkozik a műre, de persze korábbi munkáikra is ráakaszthatnánk e címkét, ahogy a tempó is hasonlatos a korábbiakhoz. A bosszúszomjas stricijük elől menekülő prostituáltak mérsékelten originális története is bővelkedik őrült tempójú akciókban, nyálcsorgatós szexjelenetekben, gusztusos férfiakban és nőkben, és némi pátoszos moralizálásban. Ugyanakkor az alkotók mintha nehezen jutnának dűlőre abban, hogy az önfeledt, tarantinós grindhouse-t vagy a szexi, de kritikus megközelítést válasszák. A 20–30 perces epizódok pedig nem engednek teret e potenciálisan bizsergető kettősség kibontakoztatásához.
A spanyol Coral, az argentin Wendy és a kubai Gina egy tenerifei bordélyházban dolgoznak éjt nappallá téve. Eltérő háttérrel rendelkeznek, de hasonlóan tragikus úton kötöttek ki a szadista Romeo klubjában. Amikor azonban egy elszámolási vita tettlegességig fajul a strigóval, mindhárman nekiesnek, leütik, s bár eljárásuk a néző szemében tűnhet akár önvédelemnek, adódnak járulékos balesetek is, hát menekülniük kell. Ahogy azt Pina és Martínez Lobato sorozataiban már megszokhattuk, minden némi abszurd, szadista humorral és a szem gátlástalan kényeztetésével indul (élénk színek, szép testek és neonfény). A kamera jó étvággyal járja be a kerek fenekeket, harisnyakötős lábakat és latex fétisszereléseket, majd két nyaktörő autós üldözés és szépen bevilágított dugás között a szexmunka és az azzal járó emberkereskedelem szörnyűségeiről elmélkedhetünk.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
