Pörös szájunk

Nagy Borbála: Pannónia dicsérete; Minden rendben

A Pannónia dicsérete ravasz kis film, mert egy darabig azzal ámít, hogy humorral nyitja meg nekünk a frusztráció szelepeit. Röhincsélünk kicsit, aztán megkönnyebbülünk, de ugye ettől a politikai szarkavarás nem szűnik meg. Erről ismerszik meg a súlytalan, önmagáért való politikai paródia: megnevettet, de nem szedi szét analízise tárgyát a csupasz csontig, nem fáj eléggé.

Legyünk igazságosak, Nagy Borbála kisjátékfilmje egyszerű politikai paródiának is kitűnő. Nagy az izgalom a meg nem nevezett gimnáziumban, ugyanis látogatóba érkezik a felújítást nagylelkűen finanszírozó miniszterelnök (akit a Facebookon villámgyorsan csúcsra törő, csináld-magad Orbán Viktor-imitátor, Dudás Péter alakít). A rendező derűs gúnnyal vezeti végig a nézőt a felbolydult iskolán. A diákokat nem kavarja fel túlságosan a közelgő ünnepség: általában egymás macerálásával, a lógással és a zugivással vannak elfoglalva. A legizgatottabb a titkárnő (Rainer-Micsinyei Nóra), aki a tantestületet és a konyhásnéniket is az őrületbe kergeti ügybuzgóságával. Hiába a sok szervezés, a készülődés nem a terveknek megfelelően zajlik, hiszen a megrendelt Nagy-Magyarország torta nem fér be a hűtőbe és az ünnepi beszéd előadásával megbízott éltanuló is elhányja magát a tesióra előtt stikában elfogyasztott töménytől. Az igazgató és az irodalomtanárnő kínjukban a csendes, szépen szavaló Mártit (Angelus Hanna) bízzák meg a feladattal, aki bizony túl fog lépni e mai kocsmán. De ezt még senki sem sejti.

A Pannónia dicsérete attól olyan fergeteges már a felszínen is, hogy az apró részletek által ráismerünk a (magyar) valóságra, amit elénk tár (érdekes volna tudni, hogy a német közegben, ahol Nagy Borbála alkot, mennyire érthetők a rendező főként vizuális utalásai). A „miniszterelnököt” so­sem nevezik nevén és csak a tarkóját látjuk, mégis mindenki érti, kiről van szó. Minden nagyon konkrét, de mégsem túl konkrét – Orbán Viktor frontális szerepeltetése tényleg csak elrontaná a szórakozásunkat. A konyhásnénik hajhálója, a kulcspillanatban ernyedten aláhulló nemzetiszínű papírgirland, az igazgató ízléstelen nyakkendője, a mosdó tükre mellett szolidan omladozó fal és a sárban úszó iskolaudvar mind olyan vizuális utalások, amelyek segítenek, hogy szinte harapható-szagolható legyen a miliő. Persze az abszurd csúcspontja a méretarányosnál a hatás kedvéért nagyobb Balatonnal ellátott Nagy-Magyarország torta, amit a logisztikai kihívások miatt sajnos rútul meg kell csonkítani. A rendező ráadásul úgy koreografálja a jeleneteket, hogy egyszerűen lehetetlen nem egy kommunista iskolai ünnepségre asszociálni: a tompa színek, a kopott linóleum és a még kopottabb felnőttek, akik között egyetlen olyan akad, aki tényleg szentül hisz az egész összekínlódott színjátékban. Az eseményre akár Kádár elvtársat is várhatnák.