Legyünk igazságosak, Nagy Borbála kisjátékfilmje egyszerű politikai paródiának is kitűnő. Nagy az izgalom a meg nem nevezett gimnáziumban, ugyanis látogatóba érkezik a felújítást nagylelkűen finanszírozó miniszterelnök (akit a Facebookon villámgyorsan csúcsra törő, csináld-magad Orbán Viktor-imitátor, Dudás Péter alakít). A rendező derűs gúnnyal vezeti végig a nézőt a felbolydult iskolán. A diákokat nem kavarja fel túlságosan a közelgő ünnepség: általában egymás macerálásával, a lógással és a zugivással vannak elfoglalva. A legizgatottabb a titkárnő (Rainer-Micsinyei Nóra), aki a tantestületet és a konyhásnéniket is az őrületbe kergeti ügybuzgóságával. Hiába a sok szervezés, a készülődés nem a terveknek megfelelően zajlik, hiszen a megrendelt Nagy-Magyarország torta nem fér be a hűtőbe és az ünnepi beszéd előadásával megbízott éltanuló is elhányja magát a tesióra előtt stikában elfogyasztott töménytől. Az igazgató és az irodalomtanárnő kínjukban a csendes, szépen szavaló Mártit (Angelus Hanna) bízzák meg a feladattal, aki bizony túl fog lépni e mai kocsmán. De ezt még senki sem sejti.
A Pannónia dicsérete attól olyan fergeteges már a felszínen is, hogy az apró részletek által ráismerünk a (magyar) valóságra, amit elénk tár (érdekes volna tudni, hogy a német közegben, ahol Nagy Borbála alkot, mennyire érthetők a rendező főként vizuális utalásai). A „miniszterelnököt” sosem nevezik nevén és csak a tarkóját látjuk, mégis mindenki érti, kiről van szó. Minden nagyon konkrét, de mégsem túl konkrét – Orbán Viktor frontális szerepeltetése tényleg csak elrontaná a szórakozásunkat. A konyhásnénik hajhálója, a kulcspillanatban ernyedten aláhulló nemzetiszínű papírgirland, az igazgató ízléstelen nyakkendője, a mosdó tükre mellett szolidan omladozó fal és a sárban úszó iskolaudvar mind olyan vizuális utalások, amelyek segítenek, hogy szinte harapható-szagolható legyen a miliő. Persze az abszurd csúcspontja a méretarányosnál a hatás kedvéért nagyobb Balatonnal ellátott Nagy-Magyarország torta, amit a logisztikai kihívások miatt sajnos rútul meg kell csonkítani. A rendező ráadásul úgy koreografálja a jeleneteket, hogy egyszerűen lehetetlen nem egy kommunista iskolai ünnepségre asszociálni: a tompa színek, a kopott linóleum és a még kopottabb felnőttek, akik között egyetlen olyan akad, aki tényleg szentül hisz az egész összekínlódott színjátékban. Az eseményre akár Kádár elvtársat is várhatnák.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
