Magyar Narancs: A Férfiak fecskében az ötvenes férfiak panaszairól szól, akik szinkronúszókként találnak magukra. Tom Cruise is ebben a korban jár, őt mégsem ilyen szerepekkel találják meg.
Rob Brydon: Hát, engem mindig is elkerültek a Tom Cruise-féle szerepek. A testmagasságunkon kívül nincs is köztünk más hasonlóság. Az idősödő férfi ismerős jelenség számomra a filmekből, de a The Tripben (Brydon és Steve Coogan közös sorozata – a szerk.) is sok szó esett erről. De míg ott az improvizációra, a szellemes és gyors riposztokra ment ki a játék, a Férfiak fecskében más világ, szépen le van fektetve minden a forgatókönyvben.
MN: A víz alatt könnyű hiteles színészi alakítást nyújtani?
RB: Az csak segít, ha a színészkedés mellett mást is kell csinálnom a jelenetben. Ha autót kell vezetnem, az mindig hiteles lesz. Ha ennem kell, az is. Nagyon hitelesen tudok enni. Így van ez a vízzel is. Víz alatt nem a kifinomult színészi eszközökön jár az eszem, hanem azon, hogy mikor jutok fel újra a felszínre. A felkészülés is inkább az úszói eszköztáram feljavítása jegyében telt, mert bár elég vízbiztos vagyok, a kartempómon volt mit szépíteni. Sokkal jobb lett a vízfekvésem, sokkal szebben hasítom a vizet, mint annak előtte.
| ||
MN: A világ nagy hangutánzóinak egyike. Michael Caine után ön tud a leghatásosabban Michael Caine hangján megszólalni. Hogy sikerült ezt tökélyre vinnie?
RB: Nekem ez természetesen jön. Michael Caine-re akkor álltam rá, amikor felfigyeltem rá, hogy az Olasz munkában és az Alfie-ban megismert hang idővel elmélyült, új színekkel gazdagodott. Csak olyanokat utánzok, akiket kedvelek. Ma sokan utaznak Trump-paródiában, de nekem ez nem kenyerem, számomra az utánzás a bók legőszintébb formája, és hát egy porcikám sem kíván az amerikai elnöknek bókolni.
MN: A The Tripben ön és Steve Coogan önmagukat alakítják, és azon versengenek, hogy kinek menőbb a Michael Caine-je. Coogané felér az önéhez?
RB: Nézze csak meg, milyen kommentek kísérik a YouTube-on fent lévő klipeket. Van, aki szerint Brydon tűpontos Caine-utánzó, más meg azzal jön, hogy Coogané az igazi. Embere és füle válogatja. Steve a részletek embere, mindent nagyon akkurátusan csinál. Más-más iskolát képviselünk, de mindketten könnyedén rá tudunk állni mások beszédritmusára. Nemrég teniszórákat vettem, és rögtön kiszúrtam, hogy a trénerem ugyanabban a ritmusban beszél, mint Gordon Ramsay.
MN: Miközben megy a vicces kekeckedés önök között, nem zavarja, hogy Coogan jóval híresebb?
RB: A legkisebb mértékben sem.
MN: Hosszabb a filmes listája, jelölték Oscarra, és magasabb is önnél. Nem akart ezért sosem elégtételt venni?
RB: Én nem olyan ember vagyok. Lehet, hogy a The Trip esetleg ezt sugallná, de nem.
MN: És mit szól önökhöz Michael Caine?
RB: Épp itt van előttem egy fotó, hárman vagyunk rajta: Michael, Steve és én. Michael öltözőjében készült, épp egy közös szkeccsünk előtt. Az Albert Hallban adtuk elő, Michael életművét ünnepelték. Én és Steven késve esünk be a páholyunkba, de rögtön elkezdünk kakaskodni, hogy ki tud jobban Michael Caine-ül. Ez addig megy, amíg mögülünk meg nem szólal az igazi Michael Caine. Mindebből arra következtetek, hogy nincs ellenére a dolog, de az is lehet, hogy elege van belőle. Valószínűleg lepereg róla ez az egész, mint kacsa hátáról a víz. Régóta megy ez már, azt hiszem, Peter Sellers volt az első. Michael szerintem csak megadóan legyint, ha rajta kívül valaki más szólal meg a hangján.
MN: Ezt a sportágat még maga Mick Jagger is űzi…
RB: Egy partin történt, hogy egyszer csak Mick Jagger valahonnan fentről, egy lépcsőfordulóból rám ordított: Rob, Rob… Én már ezt is kitüntetésnek vettem, hogy Mick Jagger a nevemet ordítja, de volt tovább is. Don’t throw those bloody spears at me – ordította. Időbe telt, míg leesett, miről van szó: Mick Jagger Michael Caine-t utánozza a Zulu című filmből. Persze olyan jaggeres stílusban. Szürreális élmény volt.
MN: Stephen Fry tévéműsorában egyszer kikérte magának, hogy Fry a walesieken viccelődik. A kérdéses vicc a következő volt: Mi az? Egy bárány a lámpaoszlophoz kötve Cardiffban…
RB: Valójában csak húztam Stephent, megjátszottam a felháborodást. Ez egy nagyon jól ismert vicc minálunk. Eljátszottam a felháborodást, ez is része a repertoáromnak. Ezt csinálom, ha vicces próbálok lenni. Persze minden attól függ, hogy kinek a szájából és hogyan hangzik el egy ilyen vicc. Lehet gonoszkodva is mondani, azt természetesen nem szívelem. Volt egy nagy amerikai komikus, Don Ricklesnek hívták. Úgy nevezték, hogy „insult comedian”, a közönsége inzultálásából élt, de minden poénja mögött szeretet volt. Ugyanezek a poénok egy másik komikus szájából könnyűszerrel sértőnek is hathatnának.
