Magyar Narancs: Az egyik évben még Cserhalmi Györggyel és Mundruczó Kornéllal forgattad a Jupiter holdját, a másikban már Al Pacinóval és Barry Levinsonnal a Paternót, a legendás amerikaifoci-edzőről, aki éveken át eltussolta pedofil beosztottja szexuális visszaéléseit. Hogyan talált meg a lehetőség?
Rév Marcell: Először Barry fia, Sam Levinson talált meg, miután látta a Fehér Istent. Elküldte a Gyilkos nemzedék forgatókönyvét, amelynek pont olyan friss és érdekes hangja volt, mint azoknak a fotográfusoknak, akik nagyon izgattak akkoriban. Egyből megtaláltuk a közös hangot, leforgattuk a filmet, és közben futólag találkoztam Barryvel is, aki nem sokkal később felkért a Paternóra.
MN: Megremegett a kezed, amikor először állt a kamerád elé Al Pacino?
RM: Minden film előtt megremeg a kezem, de valóban izgultam az első találkozáskor. Sminktesztre mentem a New York-i házába, ráadásul Barry nélkül. Hatalmas műorra volt a filmben, hogy jobban hasonlítson Joe Paternóra, és azt kellett kitalálni, hogyan világítsuk, mert a műszöveten másképp viselkedik a fény.
MN: Elégedett vagy Pacino orrával?
RM: Ritkán vagyok elégedett a munkámmal, de lehetett volna rosszabb is. Az amerikaiaknak valamiért fontos, hogy a színész a lehető legjobban hasonlítson arra, akit eljátszik. Fontos nekik a szemfényvesztés, még akkor is, ha mindenki tudja, hogy Al Pacinót látja, nem Joe Paternót. Al Pacino orrától így hamar eljuthatunk olyan alapvető kulturális különbségekig, hogy míg Európában cinizmussal, de legalábbis iróniával viseltetünk olyan fogalmak iránt, mint az igazság vagy a történelem, az amerikaiak úgy gondolják, hogy „az igaz történetek” tényleg igazak. Ez naiv, gyerekes hozzáállás, de van valami tiszteletre méltó abban, hogy Al Pacino még a forgatási szünetekben is Joe Paterno beszédeit hallgatja a YouTube-on, hogy valósághű legyen az alakítása. Ő method actor, és a forgatáson, ha nem is Paternóként, de abban a hanghordozásban kommunikált a stábbal, amit a filmhez használt. Egy pillanatra sem billent ki a szerepéből, ami azt is jelenti, hogy összesen kétszer találkoztam a valódi Al Pacinóval: a sminkteszten és a díszbemutatón.
MN: „Vagy tök hülye, vagy nagyon okos, aki ezt írta.” Ezt te gondoltad Sam Levinsonról, miután elolvastad a Gyilkos nemzedék forgatókönyvét. Azóta rájöttél?
RM: Sam nagyon tehetséges. A Gyilkos nemzedékben azzal lepett meg, milyen naiv lendülettel megy fejjel a falnak, és semmilyen szempontból nem próbál meg óvatoskodni. Az Eufóriában, amit szintén együtt forgattunk, pedig azzal, hogy milyen személyes hangvételt ütött meg.
MN: A kamaszkori drogfüggőségére gondolsz, amit beleírt a sorozatba?
RM: Inkább arra, mennyire intim történeteket írt. Ez a sorozat olyan dolgokról szól, amelyek manapság foglalkoztatják a kamaszokat, de a mainstream szórakoztatóiparban nem esik róluk szó. Hogy milyen szorongásaik vannak a szexszel kapcsolatban, és hogyan hat ezekre a folyamatos online jelenlét, hogyan szivárognak át a szülők frusztrációi az életükbe. S a drogozást sem feltétlenül úgy kell elképzelni, hogy valaki heroint fecskendez magába a sikátorban, sokkal életszerűbb és nagyobb probléma, hogy kiskorúak gyógyszertárban kapható fájdalomcsillapítókat, altatókat, kedélymódosítókat szednek. Nem azt mondom, hogy kifogástalanul ábrázoltuk, de legalább szóvá tettük ezeket a kérdéseket, és ez egy jó kiindulópont.
MN: Nem is nagyon volt olyan kritika Amerikában, amely ne hangsúlyozta volna, milyen provokatív a sorozat, amiért simán belefér a férfiöltözőbeli meztelenség vagy egy oktatóvideó a helyes farokszelfi elkészítéséről.
RM: Mi a farokszelfis oktatóvideót sem provokatívnak, hanem viccesnek éreztük, de tény, hogy az amerikai tévében nem látni ilyesmit. Ez egy szabadon szerkesztett sorozat volt, amelybe belefért az is, hogy animációt készítünk arról, hogyan szeretnek egymásba a One Direction nevű fiúzenekar tagjai. Mellesleg ez váltotta ki a legnagyobb tiltakozást, a rajongók petíciót írtak, hogy az HBO vegye le a műsorról azt a részt, pedig Sam az interneten keringő fan fictionökből dolgozott.
MN: A drogos kamaszt játszó Disney-sztár is kiverte a biztosítékot?
RM: Szerintem a Grace klinika középkorú rajongói inkább kiakadnak azon, hogy az Eufóriában meztelenül láthatják Eric Dane-t.
A mostani kamaszgeneráció sokkal nyitottabb és elfogadóbb, mint gondolnánk.
MN: Két nagy felfedezettje is van a sorozatnak: a transznemű lányt játszó transznemű modell, Hunter Schafer, és Zendaya, a Disney- és a pókemberes filmek sztárja, aki most bizonyította, milyen jó színész. Téged is meglepett?
RM: Őt tinisztárként ismerik az emberek, és féltem, mennyire látszik majd igazi embernek a sorozatban. De már a kamerateszten kiderült, hogy iszonyú mélység és valami egészen könnyed természetesség rejlik benne. Amit a sorozatban művelt, az magáért beszél szakmailag. Hunter pedig egy elképesztően erős kisugárzású csaj. Amerikában most akut téma a genderkérdés, és minden színész, aki transzneműt játszik, önkéntelenül is viszonyulni akar hozzá. Ő viszont főleg a saját személyiségéből és élményeiből dolgozott, ettől nem volt intellektuális távolságtartás a szerep és a színész között, ami nagyon jót tett a sorozatnak.
MN: Az Eufória a ciánkék és aranysárga fényeivel, svungos kameramozgásaival pont olyan mámoros és felfokozott világot teremt, amilyennek a kamaszok élik meg az életet. Hogyan találtatok rá erre a sajátos képi világra?
RM: Sam olyan képi világot szeretett volna, ahogyan a tinédzserek elképzelik magukat. Ami nekik reális, nem a külvilágnak. Ezt úgy tudtuk megteremteni, hogy az érzelmeiket próbáltuk megfogalmazni vizuálisan. A kameramozgás lendületében a Magnólia svungja volt a referencia, de a szexjeleneteknél például nem mozgott a kamera, mert ott azt akartuk érzékeltetni, milyen furcsa és kellemetlen élmény tud lenni a kamaszkori szex. Ezt a hatást úgy értük el, hogy szemtelenül közel vittük a szereplőkhöz a kamerát, de olyan testrészeket mutattunk, amelyeket máskor nem látnál. Véletlenül se akartuk szoftpornóba hajlítani a tinédzserszexualitást.
MN: Az Eufória tömve van bravúros operatőri megoldásokkal. Amióta leadta az HBO, folyamatosan csöng a telefonod?
RM: Szerencsére az ügynökömé csöng, nem az enyém, de igen, viszonylag sokan keresnek.
MN: Ez lehet a belépőd a hollywoodi első osztályba?
RM: Jó kérdés. Nem tudom.
MN: Akkor úgy kérdezem: vágysz Hollywoodba?
RM: Arra vágyom, hogy érdekes filmeket forgassak érdekes rendezőkkel. Akár Magyarországon, akár Franciaországban, akár Hollywoodban. A nemzetközi piac annyiban előnyös, hogy nagyobb a merítés, és olyan filmeket választhatok, amelyek tényleg közel állnak hozzám, nem olyanokat, amelyekre lehetőségem van.
MN: Az itthoni politikai-kulturális viszonyok mennyire befolyásolnak abban, hogy hol folytasd a karrieredet?
RM: Nagyon sok minden nagyon rossz felé tart Magyarországon, de nem akarok én is az lenni, aki a kormányt fikázza a Magyar Narancs-interjú végén, még ha nehéz is megállni. Ez azonban sokkal személyesebb döntés ennél, ami olyasmiken fog múlni, hogy hová járnak a gyerekeink iskolába, vagy hol tudok majd értelmes filmeket csinálni.
