Mire az ember 50 lesz, annyi bántást, leértékelést, elutasítást feltétlenül összeszed, hogy úgy érezze, ő is megengedheti magának, hogy átlépje azokat a határokat, amelyeket mások átléptek az ő sérelmére. Miért ne léphetne ki a kamasz gyerekeit egyedül nevelő, szó nélkül, és már nem először elhagyott, magányos Claire konszolidált irodalomtanári identitásából, s kezdhetne új viszonyt, s miért ne érvényesíthetné abban saját, vállaltan önző szabályait? Hogy ez a viszony nem valóságos kapcsolódás, csak a kibertérben megvalósuló, de a felszított képzelet önkényeztető játéka miatt a függőségig szenvedélyes érzelmi elköteleződés, sőt kiszolgáltatottság? Legyen – mindaddig, amíg az irányítás az ő kezében van. Ehhez Claire-ből Clarává kell változnia, felvéve az életét romba döntő fiatal lány virtuális alakját, és kiélvezni a – szintén virtuális, mégis új energiákat felszabadító – hódítás boldogságát. Nem törődve a fia korú Facebook-partnerrel közösen képzelt szerelem valóságos következményeivel.
Safy Nebbou (Dumas, 2010) komplex, a nézőt a történések valóságos jelentése felől végig termékeny bizonytalanságban tartó filmet készített Camille Laurens bestselleréből. Juliette Binoche nagy érzelmi skálát bejárva, finom reflektáltsággal olyan főhőst formál, akinél sosem lehetünk biztosak, hogy egy magányosságtól menekülő vagy egy ravasz narcisztikus ül-e szemközt a kétségeit tisztázni akaró pszichiáterrel (Nicole Garcia remekül hozza az eset által privát nőként megszólított szakembert). A filmvégi csavar ezért olyan hátborzongató.
Forgalmazza a Hungaricom
