The People’s Joker
A múlt év egyik legjobban várt filmje végül az év egyik legnagyobb bukása lett, de a kritikusok egyöntetű véleménye szerint a Joker: Kétszemélyes játszmán kívül is akadt egy valóban jó Joker-film tavaly. Pedig Vera Drew talán még Todd Phillipsnél is szabadabban bánt az egyik legkedveltebb Batman-figurával. A nyíltan transznemű alkotó eddig főként vágóként dolgozott, a Sacha Baron Cohen-féle Who is America? című polgárpukkasztó műsorért pedig ilyen minőségében Emmyre is jelölték. Játékfilmes rendezői bemutatkozásában Joker eredettörténetén keresztül mesél saját identitásának megtalálásáról: édesanyja nem fogadta el másságát, ezért olyan gyógyszerek szedését kényszerítette rá, amelyek elhessegetik ezirányú gondolatait. A főszereplőnek az az álma, hogy a Saturday Night Live-szerű szkeccshow humoristája legyen, közben összejön egy transz férfivel, és a Batman-univerzum számtalan ismerős karaktere is felbukkan. A filmet a 2022-es Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon mutatták be, ám egy vetítés után azonnal le is lőtték védjegysértés miatt, és számtalan további bemutatót töröltek. Drew végül arra hivatkozva kapta meg a jogokat, hogy ez egy paródia, és mint ilyen, felhasználhatja a Batman-univerzum elemeit. Végül hivatalosan tavaly áprilisban mutatták be a mozik a tengerentúlon, év végén pedig többen, például a New Yorker is beválasztották az év legjobb filmjei közé.
Janet Planet
A felnövéstörténetek továbbra is népszerűek, Annie Baker meditatív filmje pedig mindenképpen a jobbak közé tartozik. A rendező 2013-es The Flick című darabjáért elnyerte a Pulitzer-díjat, a Janet Planet pedig az első komolyabb filmes projektje. A film 1991-ben játszódik, amikor a 11 éves Lacy telefonál édesanyjának, hogy azonnal vigye haza a gyerektáborból. Így kezdődik élete egyik legmeghatározóbb nyara, amikor édesanyját és annak viharos kapcsolatait is közelről szemlélheti, azzal együtt pedig az emberi kapcsolatok rétegzettségét is megismeri. A Janet Planet az a típusú film, amelyben nem sok dolog történik: a hosszan kitartott képek, a gyönyörű fényképezés és főleg a főszereplők (Zoe Ziegler az utóbbi idők egyik legemlékezetesebb gyerekszereplője, Julianne Nicholson pedig anyaként brillírozik) mégis maradandó filmélménnyé teszik, ha képesek vagyunk ráhangolódni.
The Outrun
Az előrejelzések szerint az idei díjszezonnak Saoirsa Ronanról kellett volna szólnia. Az ír színésznő 26 éves korára máris négyszeres Oscar-jelöltnek mondhatta magát, az idei Oscarra azonban két sokat ígérő alakítással is jelentkezett. Egyrészt Steve McQueen II. világháborús filmjében, a Blitzben (kritikánk ide kattintva érhető el) alakított édesanyát, másrészt Nora Fingscheidt mozijában, a The Outrunban is főszerepet vállalt, mint függőségei és múltja elől menekülő fiatal nő. Sokáig akár mindkét szerepében esélyesnek tartották az Oscarra, de ahogy sorba érkeztek a különböző díjátadók, szép lassan kikopott a neve az esélyesek közül. A fő probléma, hogy hiába volt mindkét szerepében emlékezetes, maguk a filmek egyszerűen nem elég kiemelkedők ahhoz, hogy a szavazók emlékezzenek rá – főleg olyan átütő sikerek mellett, mint az Emilia Pérez vagy A brutalista. A The Outrun zaklatott képvilágával, szubjektív kamerafelvételeivel és az idősíkokkal való zsonglőrködéssel valóban képes átélhetővé tenni egy függő szenvedéseit, de semmi újat nem mond a témáról.
The 4:30 Movie
Kevin Smith-filmet legutóbb 2020-ban láthattunk a magyar mozikban: ez volt a Jay és Néma Bob Reboot (kritikánk itt olvasható). Már ezt is csak a Shop-stop folytatásának elkészülte körüli bonyodalmak miatt írta meg, ezt követően aztán végre elkészülhetett ikonikus vígjátékának harmadik része is, ami viszont elkerülte hazánkat. Smith 2011-es Veszett világ című alkotásának terjesztését a saját kezébe vette, azóta kísérletezik filmjeinek egyedi terítési módjaival. Ezért is lehet, hogy számtalan Smith-produkció az elmúlt években el sem jutott hozzánk. Így járt az önéletrajzi ihletésű The 4:30 Movie is. A film is lényegében egyetlen nagy nosztalgiatrip a 80-as évekből, Smith tinédzserkoráról. A történet egy csapat fiatalról szól, akik nem akarnak mást, mint filmeket nézni, a lehető legtöbb vetítésre bejutni és persze csajozni. Olyan, mintha az egészet Smith eddigi munkásságából gyúrták volna össze: akad benne viccelődés a Star Warson, őrült mellékszereplők, testnedveken való tépelődés és semmibe tartó, ám jól hangzó monológok. A 90-es évek vagány függetlenfilmese utánozhatatlan stílusérzékével már rég oda: a The 4:30 Movie pedig legtöbbször nem több, mint egy középszerű utánérzés. De még így is évek óta ez a legjobb Smith-film.
My Old Ass
A tavalyi felnövéstörténet-áradat közül a tengerentúlon talán Megan Park különös filmje aratta a legnagyobb sikert, hiszen az Írók és Rendezők Céhe is beválogatta a legjobbak közé, de jelölt volt a legfontosabb függetlenfilmes díjakon, és két kategóriában is esélye van a kritikusok díjára is. A film egy tinédzser lányról, Elliottról szól, aki mást sem akar, csak elszakadni tőzegáfonyát termelő szüleitől. 18. születésnapján azonban egy varázsgombatripnek köszönhetően egyszer csak megjelenik előtte 39 éves énje, aki elkezd tanácsokat osztani neki. Utóbbit a különleges szerepeiből valóságos brandet építő Aubrey Plaza alakítja, aki ezúttal is a film egyik fő erőssége. Nemcsak óva inti egyes fiúktól, de arra is figyelmezteti, érdemes több időt a családjával tölteni, ameddig még teheti. A könnyed, szókimondó vígjáték így szép lassan keserédes komédiává szelídül a felnövésről és az elmúlásról.
Good One
India Donaldson játékfilmes debütálása az apró rezdülések, elejtett mondatok és a lélek mélyén fortyogó érzések mozija. A felszínen egy egyszerű, a Catskillsben történő túrázást figyelhetünk, amelyre a 17 éves Sam édesapjával és annak legjobb barátjával utazott el. Az egészet figyelmesen nézve azonban egy terhelt apa-lánya kapcsolat és egy még terheltebb barátság bomlik ki a szemünk előtt. Végső soron ez is egy coming-of-age sztori, ahol Samnek fel kell ismernie, melyek azok az apja által támasztott elvárások, amelyeknek meg tud, vagy meg akar felelni, és melyek azok a terhek, amelyeket nem akar már tovább cipelni.
Ghostlight
Kelly O’Sullivant eddig elsősorban színészként ismerhettük, de az itthon is bemutatott, remek 2019-es Bridget naplójának nemcsak kapuzárási pániktól szenvedő főszereplőjét alakította, de a forgatókönyvet is maga írta. Két kisfilm után vágott bele első nagyjátékfilmjébe, melybe a Bridget naplója direktora – egyébként pedig párja –, Alex Thompson társrendezőként segítette. A Ghostlight a kritikákat összegző RottenTomatoes oldalon 99%-on áll, a közönség pedig hasonlóan jól, 92%-ra értékelte, emellett számtalan évvégi toplistán is előkelő helyen szerepel. A dráma középpontjában egy útépítő férfi áll, aki a sors fura szeszélyének köszönhetően egy helyi, főképp idősekből álló színészi társulatban találja magát, s épp a Rómeó és Júlia előadására próbálnak. A marcona, dühkitörésekre is hajlamos férfi a támogató közegnek köszönhetően megnyílik, miközben a lányához fűződő zaklatott kapcsolata is rendeződni látszik. A férfi az idősebb gyerekét, a lány a bátyját vesztette el nemrég – de hogy hogyan vagy miért, az csak a film végén válik nyilvánvalóvá, amikor az is tisztázódik, hogyan rímel a család életére Shakespeare darabja. A Ghostlight érzékeny dráma, amely a rendezők remek arányérzékéről és még annál is jobb színészvezetéséről tanúskodik.
Thelma
Az unokázós csalások itthon is elterjedtek, a jelenségről a Mindenkiért Oscar-díjat nyert Deák Kristóf készített nyomozós thrillert Az unoka címmel 2022-ben. Ezt a témát dolgozza fel Josh Margolin a Thelmában, az unoka helyett azonban az átvert idős félre koncentrálva. A film hajtómotorja és legnagyobb ereje a főhőst alakító 95 June Squibb, de ez az első igazi főszerepe. Amikor egy telefonos csaló az unokájának kiadva magát átveri, úgy dönt, az elkövető nyomába ered. Az akcióvígjáték valójában semmi eget rengetőt nem tartogat, de Squibb odaadó alakítása így is kiemeli.
Hundreds of Beavers
Mike Cheslik abszurd vígjátéka nemcsak az előző év, hanem az elmúlt idők egyik legkülönlegesebb és legszórakoztatóbb filmje. A Hundreds of Beavers ugyanis egy nagyrészt néma slapstick comedy, amely Charlie Chaplin hagyományát folytatja. De nyugodtan összevethetjük akár a Tom & Jerry humorával is. A történet középpontjában egy pálinkafőző áll, akinek teljes gyümölcsöskertje és egész vállalata elpusztul egy baleset következtében. A földönfutóvá váló szerencsétlen főszereplő ezután felveszi a harcot a környék állataival, főleg a hódokkal, akiknek prémjét egy helyi kereskedő jó pénzért felvásárolja. A filmet a rendező Chesik és a főszerepet alapító Ryland Tews együtt pakolták össze és forgatták le minimális pénzből Michigan és Wisconsin államban. A filmet a 2022-es Fantastic Festen mutatták be, majd a terjesztést is saját kézben tartották, még mielőtt értékesítették a streaming jogokat. Akit nem zavarnak a kezdetleges effektek, az ismétlődő hasraesős poénok és a teljesen agyatlan történet, az egészen biztosan élvezni fogja.
Snack Shack
Ez a film első ránézésre olyan, mint egy tipikus szüzességelvesztős tinifilm: főszereplője két srác, akik 1991-ben úgy döntenek, átveszik a helyi kisváros fürdőjében üzemelő büfé vezetését. A könnyűnek tűnő pénzszerzés azonban nem is olyan egyszerű, mikor a bürokráciával, a strand kemény legényeivel, vagy épp követelőző kisiskolásaival is meg kell küzdeniük, miközben mindketten igyekeznek becsajozni. A közhelyes történetet sikerült indie-spiritusszal feltölteni: a képekből árad a nosztalgia, a film pedig úgy is végig érzékeny és átérezhető marad, hogy a remek párbeszédeknek és a helyzetkomikumoknak köszönhetően a poénokkal sem marad adós. Egyik főszereplője, Gabriel LaBelle az utóbbi évek egyik legnagyobb felfedezettje: a Snack Shack előtt A Fabelman családban alakította a fiatal Spielberget, azt követően pedig a Saturday Night főszerepében tűnt fel, amiért sokan egy ideig még az Oscar-jelölésre is esélyesnek tartották.
