Film

Tranzit

  • Szabó Ádám
  • 2019. február 17.

Mikrofilm

Képzeljük el kedvenc történelmi filmjeinket a mai viszonyok közepette! A Ryan közlegény megmentése valószínűleg úgy festene, mint a Keresés című techno-thriller: a drónok és hackerek bizonyára hamarabb elérnék a célszemélyt, mint Tom Hanks és csapata. Na és a Casablanca? Egymás fényképeit az applikáción jobbra húzó figurák találkozása, majd Rick zárómondata – Messenger-üzenet formájában.

Christian Petzold ennyire azért nem ragadtatta el magát, második világháborús melodrámáját csak bizonyos megkötésekkel ültette át a jelenkorba: a helyszínek kortársak, de híre-hamva sincs mobiltelefonnak vagy internetnek, a szereplők hajóval igyekszenek elmenekülni a nácik megszállta Európából. Az idő zárójelbe tételének célja a cselekmény középpontba helyezése – és persze mint minden második világháborús film, ez is arra int: a történelem bármikor megismételheti önmagát. Mégis, a gimmick inkább a film ellen dolgozik. Kosztümök és díszletek hiányában ugyanis egyedül a szereplőkre hagyatkozhatunk, akik a film végén sem válnak hús-vér figurává. Egész játékidő alatt keresik ugyanis identitásukat: a főhős egy öngyilkosságot elkövető író gúnyáját ölti magára, amivel eljut Marseille-be, a tranzitzónába, majd menne tovább Mexikóba – de a szerelem közbeszól. Marie, az álcának használt író felesége két, sőt, három férfi között őrlődik, e dráma stációi adnak végül ívet és tartást a filmnek. Csak éppen az izgalom hiányzik meg a hősök iránti nézői elköteleződés, ami elengedhetetlen egy ilyen zárt és intim drámánál, s ami Petzold korábbi filmjeiben még megvolt.

Forgalmazza a Vertigo Média

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.