Film

Tranzit

  • Szabó Ádám
  • 2019. február 17.

Mikrofilm

Képzeljük el kedvenc történelmi filmjeinket a mai viszonyok közepette! A Ryan közlegény megmentése valószínűleg úgy festene, mint a Keresés című techno-thriller: a drónok és hackerek bizonyára hamarabb elérnék a célszemélyt, mint Tom Hanks és csapata. Na és a Casablanca? Egymás fényképeit az applikáción jobbra húzó figurák találkozása, majd Rick zárómondata – Messenger-üzenet formájában.

Christian Petzold ennyire azért nem ragadtatta el magát, második világháborús melodrámáját csak bizonyos megkötésekkel ültette át a jelenkorba: a helyszínek kortársak, de híre-hamva sincs mobiltelefonnak vagy internetnek, a szereplők hajóval igyekszenek elmenekülni a nácik megszállta Európából. Az idő zárójelbe tételének célja a cselekmény középpontba helyezése – és persze mint minden második világháborús film, ez is arra int: a történelem bármikor megismételheti önmagát. Mégis, a gimmick inkább a film ellen dolgozik. Kosztümök és díszletek hiányában ugyanis egyedül a szereplőkre hagyatkozhatunk, akik a film végén sem válnak hús-vér figurává. Egész játékidő alatt keresik ugyanis identitásukat: a főhős egy öngyilkosságot elkövető író gúnyáját ölti magára, amivel eljut Marseille-be, a tranzitzónába, majd menne tovább Mexikóba – de a szerelem közbeszól. Marie, az álcának használt író felesége két, sőt, három férfi között őrlődik, e dráma stációi adnak végül ívet és tartást a filmnek. Csak éppen az izgalom hiányzik meg a hősök iránti nézői elköteleződés, ami elengedhetetlen egy ilyen zárt és intim drámánál, s ami Petzold korábbi filmjeiben még megvolt.

Forgalmazza a Vertigo Média

Neked ajánljuk