„A harag nemcsak hogy elkerülhetetlen, de elfojthatatlan is”

Mike Leigh filmrendező

Mikrofilm

Olyan művek fűződnek a nevéhez, mint a Mezítelenül, a Titkok és hazugságok, a Vera Drake, a Még egy év vagy a Mr. Turner. Legutóbb az 1819-es peterlooi mészárlásról készített történelmi tablót. Egyike a legjelentősebb kortárs brit filmalkotóknak. Londoni irodájában értük el telefonon.

Magyar Narancs: Az idén lesz 200 éve, hogy Manchesterben a kivezényelt lovasság lerohanta a parlamenti reformokat követelő, békésen tüntető tömeget. Ennyi idő távlatából is indokolt a harag, ha erre a ma már nem is nagyon ismert történelmi eseményre emlékezünk?

Mike Leigh: A harag ennyi idő elteltével is jogos. Ami történt, arra nincs mentség. Ez ugyanaz a harag, amit a Tienanmen téri vérengzéssel, a sharpville-i mészárlással vagy bármely hasonló atrocitással szemben érez az ember. Önöknél is történtek olyan események, amelyek ugyanezt a haragot és felháborodást váltják ki. A filmem a peterlooi mészárlást idézi fel, de korántsem csak valami obskúrus, 200 éve történt történelmi eseményről van szó, nem nehéz megtalálni a kapcsolatot az akkor történtek és a napjainkban zajló folyamatok között. Úgyhogy igen, a harag nemcsak hogy elkerülhetetlen, de elfojthatatlan is.

MN: A napjainkban zajló események alatt mit ért?

ML: Már ne is haragudjon, de ezt önnek ugye nem kell elmagyaráznom. A filmet 2014 elején kezdtük előkészíteni, és szinte nem volt olyan nap, hogy ne jöttek volna szembe velünk a filmben is felvetett kérdések. Hogy mit is jelent valójában a demokrácia? S hogyan jut kifejezésre a tömegek hangja? Ki mennyire tartja tiszteletben a demokráciát? Ezekkel a kérdésekkel van tele a világ e pillanatban is. Nemcsak Európa, hanem az egész világ. És nem utolsósorban az Egyesült Államok.

false

 

Fotó: MTI

MN: Fel tudja húzni magát azon, ami Brexit címszó alatt épp most a hazájában zajlik?

ML: Nagyon is. Ugyanazt érzem, amit valószínűleg önök is tapasztalnak. Persze azon el lehet vitatkozni, hogy hol milyen mértékben tört előre a szélsőjobb, de abban nincs vita, hogy ami történik, az rendkívüli módon veszélyes. Engem ez mind csalódással tölt el.

MN: Ha tippelnem kéne, munkáspárti szavazónak tippelném.

ML: Nem téved.

MN: És Guardian-olvasónak mondanám.

ML: Világéletemben a Guardiant olvastam és olvasom a mai napig.

MN: Ki van azzal egyezve, ahogyan Jeremy Corbyn vezeti a Munkáspártot?

ML: Nem. A Munkáspárt össze van zavarodva. Szeretném, ha összeszednék magukat, ha kevesebb lenne a zavarodottság a fejükben. Ennél többet nem akarok mondani róluk.

MN: Gondolom, nem kis csalódással tölti el, hogy Boris Johnson jó eséllyel pályázik a miniszterelnökségre.

ML: Nem, nem, nem! Nem csalódott vagyok, hanem fel vagyok háborodva! A csalódottság nagyon enyhe kifejezés ide. Mélységesen fel vagyok háborodva, számomra ez teljes mértékben elfogadhatatlan. Egészen undorító helyzet.

MN: Ebben a helyzetben elég, ha az ember teszi a dolgát?

ML: Elégnek kéne lennie. Az író ír, a filmrendező filmeket készít, normális esetben csak van ennek valami foganatja. De persze, ha máshonnan nem, a történelemből tudjuk, hogy ez egy meglehetősen optimista megközelítés.

MN: A tavaly bemutatott Peterloo befolyásolta bármiben is a közbeszédet, legyen szó magáról a 200 éve történt mészárlásról vagy a jelen eseményekről?

ML: Azt kell, hogy mondjam, csak meglehetősen korlátozott mértékben.

MN: A filmjében ábrázoltak szerint fake news már 200 évvel ezelőtt is létezett. Amikor valaki egy krumplival megdobja a király hintóját, a belügyminiszter – politikai céljait igazolandó – fegyveres gyilkossági kísérletet kiált. A krumpli történelmi tény vagy az ön fantáziájának szülötte?

ML: Történetileg nem bizonyított, hogy krumpli volt, de a korabeli szóbeszédben a krumpli is szerepelt. Más pletykákban kőről, míg a hivatalos jelentésben lőfegyverről volt szó. Én a követ tartom valószínűbbnek, de mivel valóban léteztek mendemondák a krumpliról, a drámai hatás érdekében a krumplidobás mellett döntöttem. Ebből az eldobott krumpliból lesz aztán elsütött puska a jelentésekben.

Mike Leigh brit rendező a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon

Mike Leigh brit rendező a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon

Fotó: MTI/EPA/Ian Langsdon

MN: Találkozott fake news-zal a saját személyét illetően is?

ML: Igen. Manchester egyik munkásnegyedében nőttem fel. Apám orvos volt, a rendelője feletti lakásban éltünk. Középosztálybeli család voltunk, sosem tagadtam. Ugyanakkor az iskoláim munkásosztálybeli iskolák voltak, ahová főleg munkások gyerekei jártak. A nyolcvanas évek táján arról cikkeztek kitartóan a lapok, hogy bár azt állítom, a munkásosztály gyermeke vagyok, valójában hazudok, hiszen az apám orvos volt, úgyhogy a középosztályból jövök. De megtanultam, hogy az ilyesmikkel nem szabad törődni.

MN: Állítólag, amikor a Hajrá boldogság!-ot forgatta (Sally Hawkinsszal és Eddie Marsannal – a szerk.) valahol egy külső-londoni helyszínen, azt mondta megtörten az operatőrének, Dick Pope-nak, hogy nincs több külváros, ez az utolsó alkalom, hogy egy külvárosi ház előtt kell dekkolnia. Két évre rá mégis visszament.

ML: Valóban ezt mondtam, és valóban, néhány évvel később azon kaptam magam, hogy egy másik külvárosi ház előtt állok. Mert a Még egy évet forgattuk éppen. Az operatőröm nem is mulasztotta el, hogy az orrom alá dörgölje, mit is mondtam legutóbb. De aztán megcsináltuk a Mr. Turnert (Leigh William Turnerről szített filmje – a szerk.), és megcsináltuk a Peterloot is. Persze nem kizárt, hogy újra egy külvárosi ház előtt találjuk majd magunkat, de akkor és ott épp úgy éreztem, ennyi elég volt.

MN: Úgy érezte, mindent elmondott, amire ez a miliő alkalmat ad?

ML: Nem. Hiszen a filmjeim nem a külvárosi házakról szólnak, hanem a bennük lakó emberekről.

MN: Egy nagyszabású, kosztümös filmnél is ugyanúgy jár el, mint egy kortárs külvárosi darabnál? Forgatókönyv nélkül kezd neki, és a színészekkel való több hónapnyi próba alatt áll össze a film?

ML: Természetesen! Már csak azért is, mert ez az egyetlen módja a filmkészítésnek, amit ismerek. Nyilvánvalóan a statisztákra ez a módszer nem vonatkozik, csak a színészekre. Hat hónapon át próbáltam a színészeimmel, mielőtt leforgattuk volna a Peterloo első jelenetét. És mindezt még egy jó néhány éves kutatómunka is megelőzte. Amikor ezzel megvoltunk, jöttek a színészek, ők is elvégezték a maguk dolgát, felépítették a szerepüket, improvizáltak, ahogy az már csak a filmjeimnél lenni szokott. Kitelepülünk a leendő helyszínekre, és ott dolgozzuk ki a színészekkel a jeleneteket. Nálam ez a szokásos ügymenet.

MN: A filmjeit gyakran együtt emlegetik Ken Loach műveivel. Ez, mint sokszor nyilatkozta, ott hibádzik, hogy ön sosem mondja meg a közönségének, mit gondoljanak. A Peterloonak azonban nagyon is határozott politikai üzenete van.

ML: Valóban, ez az egyetlen filmem, amelyben a politika ilyen nyíltan jelen van, de az én filmjeim sosem írják elő, mit kéne gondolnia a nézőnek, és ez alól a Peterloo sem kivétel. Egyébként Ken Loach filmjei nagyszerűek, s ő mindig nagy támogatója volt az én dolgaimnak. Barátok vagyunk, és mindig jót derülünk azon, hogy az emberek összekapcsolnak minket, mintha mi lennénk Tweedledum és Tweedledee.

MN: E barátságba belefér alkalmanként egy-egy közös sör és a futballhelyzet megvitatása?

ML: Nem.

MN: A Peterloo az eddigi legdrágább filmje, de már a Mr. Turner sem volt olcsó. Sokáig úgy volt, el sem tudja készíteni a nagy angol romantikus festőről szóló filmet, mert nem talált finanszírozót. Úgy gondolták a producerek, dokumentálja csak a külvárosi népek mindennapjait, de azért egy kosztümös filmet már kockázatos lenne önre bízni?

ML: Meglehet, így volt, de azért ne feledje, egy producer előtt, bármely pillanatban is keresi fel, mindig számos filmterv fekszik, annyiféle oka lehet, hogy épp melyiket találja vonzóbbnak, befektetésre érdemesnek. A Peterloo 14 millió fontból készült, sokkal drágább, mint a Mr. Turner vagy a Tingli-tangli, és mégis pofonegyszerű volt a pénzszerzés: a producereim Cannes-ban próbálkoztak, és az első nap összefutottak az Amazon filmgyártó stúdiójának embereivel, ők meg bólintottak, hogy rendben, megcsináljuk. És még csak bele sem szóltak semmibe. Ezt hívják mázlinak.

MN: Visszatérő színésze, Timothy Spall kiemelkedőt nyújtott Turner szerepében. Igaz, hogy a forgatás előtt festőiskolába küldte, ahol két éven át gyakorolta a megfelelő ecsetkezelést?

ML: Igen, de nincs ebben semmi különös. Festőórákra járni néhány éven át – ez a legkevesebb, ha egy színész egy nagy festő szerepére készül. Persze Turner-festményeket így sem fog tudni reprodukálni, de némi autentikusságot azért el lehet sajátítani. Minden színészemtől elvárom, hogy megfelelő módon felkészüljön.

MN: Szegény Timothy Spallnak nemcsak az ecsetkezelését, de az énekhangját is próbára tette – igaz, erre egy másik filmjében, a Gilbert és Sullivan operettszerző-párosról szóló Tingli-tangliban került sor.

ML: Igen, valóban ő maga énekel a filmben. Nem egy nagy énekes, maradjunk ennyiben.

MN: Ön viszont nagy rajongója Gilbert & Sullivan vígoperáinak.

ML: Abszolút mértékben. Nagyszerű darabok. A királynő kalózait színre is vittem. Főleg azon rágódtam, milyen színészi alakításokra lesznek képesek az énekesek, de mint kiderült, fölöslegesek voltak az aggodalmaim; mindannyian remek színésznek bizonyultak. Jó, azért nem fogok rendszert csinálni az operarendezésből, de egyszeri alkalomként jó móka volt. Élveztem az operaházi létet annak minden velejárójával, a karmestertől a zenekaron át az énekesekig.

MN: Nemrég Woody Allen is operát rendezett, majd, akárcsak ön, gyorsan visszatért a filmrendezéshez. Ő úgy nyilatkozott, hogy nem tervez visszavonulást, és valószínűleg egy forgatáson fog majd meghalni, miközben előkészít egy jelenetet. Szép halál ez egy filmrendezőnek?

ML: Nem feltétlenül, de ha így jön, akkor így jön, nincs mit tenni. Viszont szerintem annak is megvan a maga előnye, ha az ember csendben, a szeretteitől körülvéve hal meg. De egy forgatáson? Befejezetlenül hagyva egy filmet? Hát, nem is tudom.

MN: A filmjeit a saját cége, a Thin Man Films égisze alatt gyártja. Hogy került a „sovány ember” (angolul: thin man) a cégnévbe?

ML: Megboldogult producerem, Simon Channing Williams korpulens férfiú volt. Tíz éve halt meg rákban. Kövér ember volt, hatalmas hassal. És amint tudja, pocak kérdésében nekem is vannak érdemeim. Egyszer egy bárban üldögélve az új cég nevén ötleteltünk. Azzal viccelődtem, hívjuk Sovány Ember Filmeknek. Néhány nap múlva azzal jött a producerem, hogy bejegyeztette a nevet. Pedig tényleg csak vicceltem. De már késő volt. Azóta így hívjuk a céget. Természetesen semmi köze a régi, amerikai Thin Man-filmekhez.

(Interjúnk a Magyar Narancs hetilap 2019. július 25-i számában jelent meg, most újraközöljük teljes terjedlemében online.)

Neked ajánljuk