Könyv/film/tévésorozat

Az új 22-es csapdája: nem merték felvállalni a regény eszelős abszurditását

  • Bori Erzsébet
  • 2019. augusztus 19.

Mikrofilm

A legjobb hír, hogy Joseph Heller háborús szatírája időtálló remek, 1961 óta mit sem vesztett felforgató pimaszsága, abszurdba csapó fekete humora erejéből. Nyilván ezért is pattannak vissza róla a gyáva próbálkozók.

A második hír, hogy újra kellene értékelni Mike Nichols 1970-es adaptációját, amely annak idején bukással felérő fogadtatásban részesült. A nem sokkal korábban bemutatott frenetikus MASH egyszerűen elszívta előle a levegőt, mert hiába vicces és élvezetes A 22-es csapdája, nem ez az a történet, amelyet térdet csapkodva végig lehet röhögni.

Újranézve a filmet rájövünk, milyen jól osztotta be a kompakt forgatókönyv azt a csekély két órát, milyen sok a jól megoldott, emlékezetes jelenet (pl. Dreedle tábornok – Orson Welles – fellépése a nővérkéjével; Kid Simpson lekaszálásának messziről fényképezett horrormotívuma). Nichols munkája persze nem hibátlan, a maga korában erős látványvilága néhol már avíttnak tűnik, de az igazi meglepetés, hogy mennyire híven adja vissza az eredeti szellemét.

A lélek halandósága

A háború tökéletes közeg A 22-es csapdája alapesetének demonstrálására: bármit jogukban áll megtenni veled, amit nem tudsz megakadályozni. A nem megnyerhető játszmáknak számos variációjuk van, a leghíresebbet Daneeka doki fejti ki: „Orr őrült, tehát le lehet szerelni. Csak annyit kell tennie, hogy kéri a leszerelését, de ha kéri a leszerelését, akkor már nem lehet őrült, és további bevetésekre küldhető… Yossariant mélységesen megrendítette a 22-es zárótételének abszolút egyszerűsége, és tisztelettel füttyentett.” Ekkor még senki sem sejti, hogy Orr lesz az egyetlen, akinek sikerül kifognia a rendszeren.

A környezetükből kiszakított emberek vérmérséklettől függően reagálnak idegbajjal, agresszióval, szemétkedéssel, struccpolitikával, ügyeskedéssel, bűnbakkereséssel stb. a teljes kiszolgáltatottságra az átláthatatlan, idegen élethelyzetben. Heller ezeket a természetes védekező reakciókat viszi ad absurdum, hogy végül ne maradjon egyetlen figura sem, akit ne kellene azonnal elmeállapotból kifolyólag leszerelni.

A sok szereplőt mozgató, nem lineáris (részben körkörös) szerkezetű regény fokozatosan áll össze események, motívumok sorából, amelyek vissza-visszatérve tovább szövődnek és/vagy más nézőpontból láttatva jelennek meg – de az eltérő nézőpontokat is ugyanaz a mindentudó elbeszélő közvetíti.

Nemcsak a regény, hanem Papp Zoltán fordítása is dacol az idővel (az első kiadás szerkesztője Géher István volt, akinél kevesen ismerték jobban a kortárs amerikai irodalmat) – eltekintve néhány típushibától, amelyek úgy a 80-as évekig rendre szembejönnek az angolszász regények magyarításaiban (százados helyett kapitány; van, aki a harvardi főiskoláig vitte, míg másnak csak kollégiumi végzettség jutott).

Olyan egyszerű lett volna helyreütni ezeket az apróságokat az egyébiránt kitűnő fordításban. Ami viszont megoldhatatlannak tűnik, az a rengeteg, részben vagy egészen beszélő név, amelyekből a tiszta eseteket magyarították, a többit nem. Kivétel a Hóden alak, ami csúnyán kilóg a szövegkörnyezetből, érthetetlen a jelenléte, amíg ki nem derül, hogy egy nem túl ütős szójáték – „Hol van már a tavalyi Hóden?” – kedvéért fanyalodtak rá.

Az elbeszélés sarokköve Snowden titka, amely előbb csak töredékekben, majd egyre több részlettel kiegészülve tér vissza újra meg újra, hogy aztán a maga teljes borzalmában bukjon elő. És Yossarianben radikális változás megy végbe, amikor szembesül az emberi test törékenységével és a lélek halandóságával.

 

false

 

Fotó: HBO

Lemeztelenítve

Amikor felmerült a regény ismételt megfilmesítése, az ambiciózus alkotók egyből sorozatban gondolkodtak, részben helyesen ítélve úgy, hogy nem elég a két óra időtartam, amellyel Mike Nichols feldolgozásának be kellett érnie. A széria kezdettől fogva elrugaszkodik az alapműtől, és a valóban lenyűgöző képi megjelenítés, a gondosan megválasztott korabeli zeneszámok mellett a szórakoztatás felé veszi az irányt, de ezt nem rónánk fel neki, ha váratlanul nem ülne le a közepén, hogy aztán érthetetlen fiaskókon át bukdácsoljon el a kínos befejezésig.

Csakhogy Nicholsnak messze nem volt olyan kevés a két óra, mint amilyen soknak tűnik a sorozatnak a hatszor 45 perc, és a forgatókönyv­írók elkezdik saját sztorikkal kitölteni az időt. És még ez sem lenne feltétlenül baj: simán elfogadható például, hogy Yossarian stratégiát vált, halmozza a bevetéseket, és csak akkor nyújtja be a papírjait, amikor összegyűlt az éppen érvényben lévő szám.

Az adaptálók ősbűne, hogy egyszerűen nem merték felvállalni a regény eszelős abszurditását. Javításokat, kiigazításokat hajtottak végre, és addig-addig fésülték, amíg kifésülték belőle a dögöt. Logikát kerestek és találtak ott, ahol hangsúlyozottan nem volt: a sorozatban mindenről az idióta parancsnokok tehetnek, a vadbarom Cathcart ezredessel az élen, aki tábornok akar lenni, ezért emeli állandóan a kötelező bevetések számát, de a végére még ő is jó arc lesz; Milo Mindenbindert, a háborús nyerészkedő hadtápost is a vezetők falánksága és kapzsisága szabadítja rá a bázisra, de annyira azért nem, hogy áldozatokkal járjon, amikor megbombázza a saját alakulatát.

Scheisskopf az amerikai hadsereg alighanem legöregebb hadnagyaként lép elénk, a díszszemlék iránti olthatatlan szenvedélyével; hogy, hogy nem, a kiképző hadnagy egyből tábornokká avanzsálva érkezik meg a hátországból, és nem rejti véka alá, hogy teljes joggal akaszt be Yossariannek, aki lefeküdt a feleségével; nem lehetetlen, hogy Whitcomb tizedest – a századosi rangú Tappman lelkész beosztottját – azért rendezték ki, mert nem vette be a gyomruk a még a hatalom nélküli szinteken is érvényesülő öncélú aljasságot.

És végül a jó öreg Aarfy, aki szinte a teljes ismeretlenségből pattan elő, hogy a római tiszti szállás szobalányának megerőszakolásával és meggyilkolásával tegye le megkésett névjegyét; nem terhelnek minket azzal, hogy közveszélyesen rossz navigátor, idült vigyorával, elmaradhatatlan pipájával és tenyérbemászó érzéketlenségével megőrjíti a bajtársait, s minderre azzal teszik fel a koronát, hogy a bűntett színhelyére berontó MP-k az engedély nélküli eltávon lévő Yossariant vezetik el helyette, hanem magyarázattal is szolgálnak, miszerint, ha az amerikai hadsereg egy tagja civilt erőszakol és öl, az nem rájuk tartozó polgári ügy.

A 6. befejező rész végső csapást mér a regényre. Saját kútfőből megalkotnak egy hamisítatlan olasz falusi idillt, decens altesti humorral fűszerezve, majd rátérnek a Snowden-történetre, amelynek mintha nem fogták volna fel a jelentőségét. Snowdenről eddig egy vak hang sem esett, így Yossarian korábbi reakciói – különös tekintettel az utolsó cseppig kiaknázott meztelenségre – merőben önkényesnek tűnhettek fel. Még arra is kitalálnak valamit, hogy ne csak a fiatal bajtárs értelmetlen vesztétől bukjon ki, hanem személyes felelősséget kelljen éreznie érte. Maga a jelenet, hiába remekül megkomponált, lóg a levegőben. És innen már tényleg nem látnak más kiutat, mint újra levetkőztetni Yossariant, ezúttal indokoltan és véglegesen.

A sorozat elérhető az HBO-n, a film megtalálható az interneten, a könyv a GABO kiadásában kapható.

Figyelmébe ajánljuk

Balatonföldvári „idill”: íme az ország egyetlen strandkikötője

  • narancs.hu

Dagonya, vagy a legtisztább balatoni homok? Ökokatasztrófa, vagy gyönyörűség? Elkészült a vitorláskikötő Balatonföldvár Nyugati strandján; július, vagy ha úgy tetszik, a balatoni főszezon első hétvégéjén néztük meg, valóban ellentétes-e a „józan ésszel”, hogy strand és kikötő ugyanazon a területen létezzen.

Céltalan poroszkálás

A két fivér, Lee (Will Poulter) és Julius (Jacob Elordi) ígéretet tesznek egymásnak: miután leszereltek a koreai háborús szolgálatból, a veteránnyugdíjukból házat vesznek maguknak Kalifornia dinamikusan növekvő elővárosainak egyikében.

Autósmozi

  • - turcsányi -

Vannak a modern amerikai mitológiának Európából nézvést érthető és kevésbé érthető aktorai és momentumai. Mindet egyben testesíti meg a Magyarországon valamikor a nyolcvanas években futó Hazárd megye lordjai című, s az Egyesült Államokan 1979 és 1985 között 146 részt megérő televíziós „kalandsorozat”, amely ráadásul még legalább három mozifilmet is fialt a tengerentúli közönség legnagyobb örömére, s Európa kisebb furcsálkodására.

Húsban, szőrben

Mi maradt élő a Pécs 2010 Európa Kulturális Fővárosa programból? Nem túl hosszú a sor. A Tudásközpont és a Zsolnay Örökségkezelő Nkft. kulturális intézményei: a Zsolnay Negyed és a Kodály Központ, és a Zsolnay Negyedben az eleve kiállítótérnek épült m21 Galéria, amelynek mérete tekintélyes, minősége pedig európai színvonalú.

Rémek és rémültek

Konkrét évszám nem hangzik el az előadásban, annyi azonban igen, hogy negyven évvel vagyunk a háború után. A rendszerbontás, rendszerváltás szavak is a nyolcvanas éveket idézik. (Meg egyre inkább a jelent.)