Könyv/film/tévésorozat

Az új 22-es csapdája: nem merték felvállalni a regény eszelős abszurditását

  • Bori Erzsébet
  • 2019. augusztus 19.

Mikrofilm

A legjobb hír, hogy Joseph Heller háborús szatírája időtálló remek, 1961 óta mit sem vesztett felforgató pimaszsága, abszurdba csapó fekete humora erejéből. Nyilván ezért is pattannak vissza róla a gyáva próbálkozók.

A második hír, hogy újra kellene értékelni Mike Nichols 1970-es adaptációját, amely annak idején bukással felérő fogadtatásban részesült. A nem sokkal korábban bemutatott frenetikus MASH egyszerűen elszívta előle a levegőt, mert hiába vicces és élvezetes A 22-es csapdája, nem ez az a történet, amelyet térdet csapkodva végig lehet röhögni.

Újranézve a filmet rájövünk, milyen jól osztotta be a kompakt forgatókönyv azt a csekély két órát, milyen sok a jól megoldott, emlékezetes jelenet (pl. Dreedle tábornok – Orson Welles – fellépése a nővérkéjével; Kid Simpson lekaszálásának messziről fényképezett horrormotívuma). Nichols munkája persze nem hibátlan, a maga korában erős látványvilága néhol már avíttnak tűnik, de az igazi meglepetés, hogy mennyire híven adja vissza az eredeti szellemét.

A lélek halandósága

A háború tökéletes közeg A 22-es csapdája alapesetének demonstrálására: bármit jogukban áll megtenni veled, amit nem tudsz megakadályozni. A nem megnyerhető játszmáknak számos variációjuk van, a leghíresebbet Daneeka doki fejti ki: „Orr őrült, tehát le lehet szerelni. Csak annyit kell tennie, hogy kéri a leszerelését, de ha kéri a leszerelését, akkor már nem lehet őrült, és további bevetésekre küldhető… Yossariant mélységesen megrendítette a 22-es zárótételének abszolút egyszerűsége, és tisztelettel füttyentett.” Ekkor még senki sem sejti, hogy Orr lesz az egyetlen, akinek sikerül kifognia a rendszeren.

A környezetükből kiszakított emberek vérmérséklettől függően reagálnak idegbajjal, agresszióval, szemétkedéssel, struccpolitikával, ügyeskedéssel, bűnbakkereséssel stb. a teljes kiszolgáltatottságra az átláthatatlan, idegen élethelyzetben. Heller ezeket a természetes védekező reakciókat viszi ad absurdum, hogy végül ne maradjon egyetlen figura sem, akit ne kellene azonnal elmeállapotból kifolyólag leszerelni.

A sok szereplőt mozgató, nem lineáris (részben körkörös) szerkezetű regény fokozatosan áll össze események, motívumok sorából, amelyek vissza-visszatérve tovább szövődnek és/vagy más nézőpontból láttatva jelennek meg – de az eltérő nézőpontokat is ugyanaz a mindentudó elbeszélő közvetíti.

Nemcsak a regény, hanem Papp Zoltán fordítása is dacol az idővel (az első kiadás szerkesztője Géher István volt, akinél kevesen ismerték jobban a kortárs amerikai irodalmat) – eltekintve néhány típushibától, amelyek úgy a 80-as évekig rendre szembejönnek az angolszász regények magyarításaiban (százados helyett kapitány; van, aki a harvardi főiskoláig vitte, míg másnak csak kollégiumi végzettség jutott).

Olyan egyszerű lett volna helyreütni ezeket az apróságokat az egyébiránt kitűnő fordításban. Ami viszont megoldhatatlannak tűnik, az a rengeteg, részben vagy egészen beszélő név, amelyekből a tiszta eseteket magyarították, a többit nem. Kivétel a Hóden alak, ami csúnyán kilóg a szövegkörnyezetből, érthetetlen a jelenléte, amíg ki nem derül, hogy egy nem túl ütős szójáték – „Hol van már a tavalyi Hóden?” – kedvéért fanyalodtak rá.

Az elbeszélés sarokköve Snowden titka, amely előbb csak töredékekben, majd egyre több részlettel kiegészülve tér vissza újra meg újra, hogy aztán a maga teljes borzalmában bukjon elő. És Yossarianben radikális változás megy végbe, amikor szembesül az emberi test törékenységével és a lélek halandóságával.

 

false

 

Fotó: HBO

Lemeztelenítve

Amikor felmerült a regény ismételt megfilmesítése, az ambiciózus alkotók egyből sorozatban gondolkodtak, részben helyesen ítélve úgy, hogy nem elég a két óra időtartam, amellyel Mike Nichols feldolgozásának be kellett érnie. A széria kezdettől fogva elrugaszkodik az alapműtől, és a valóban lenyűgöző képi megjelenítés, a gondosan megválasztott korabeli zeneszámok mellett a szórakoztatás felé veszi az irányt, de ezt nem rónánk fel neki, ha váratlanul nem ülne le a közepén, hogy aztán érthetetlen fiaskókon át bukdácsoljon el a kínos befejezésig.

Csakhogy Nicholsnak messze nem volt olyan kevés a két óra, mint amilyen soknak tűnik a sorozatnak a hatszor 45 perc, és a forgatókönyv­írók elkezdik saját sztorikkal kitölteni az időt. És még ez sem lenne feltétlenül baj: simán elfogadható például, hogy Yossarian stratégiát vált, halmozza a bevetéseket, és csak akkor nyújtja be a papírjait, amikor összegyűlt az éppen érvényben lévő szám.

Az adaptálók ősbűne, hogy egyszerűen nem merték felvállalni a regény eszelős abszurditását. Javításokat, kiigazításokat hajtottak végre, és addig-addig fésülték, amíg kifésülték belőle a dögöt. Logikát kerestek és találtak ott, ahol hangsúlyozottan nem volt: a sorozatban mindenről az idióta parancsnokok tehetnek, a vadbarom Cathcart ezredessel az élen, aki tábornok akar lenni, ezért emeli állandóan a kötelező bevetések számát, de a végére még ő is jó arc lesz; Milo Mindenbindert, a háborús nyerészkedő hadtápost is a vezetők falánksága és kapzsisága szabadítja rá a bázisra, de annyira azért nem, hogy áldozatokkal járjon, amikor megbombázza a saját alakulatát.

Scheisskopf az amerikai hadsereg alighanem legöregebb hadnagyaként lép elénk, a díszszemlék iránti olthatatlan szenvedélyével; hogy, hogy nem, a kiképző hadnagy egyből tábornokká avanzsálva érkezik meg a hátországból, és nem rejti véka alá, hogy teljes joggal akaszt be Yossariannek, aki lefeküdt a feleségével; nem lehetetlen, hogy Whitcomb tizedest – a századosi rangú Tappman lelkész beosztottját – azért rendezték ki, mert nem vette be a gyomruk a még a hatalom nélküli szinteken is érvényesülő öncélú aljasságot.

És végül a jó öreg Aarfy, aki szinte a teljes ismeretlenségből pattan elő, hogy a római tiszti szállás szobalányának megerőszakolásával és meggyilkolásával tegye le megkésett névjegyét; nem terhelnek minket azzal, hogy közveszélyesen rossz navigátor, idült vigyorával, elmaradhatatlan pipájával és tenyérbemászó érzéketlenségével megőrjíti a bajtársait, s minderre azzal teszik fel a koronát, hogy a bűntett színhelyére berontó MP-k az engedély nélküli eltávon lévő Yossariant vezetik el helyette, hanem magyarázattal is szolgálnak, miszerint, ha az amerikai hadsereg egy tagja civilt erőszakol és öl, az nem rájuk tartozó polgári ügy.

A 6. befejező rész végső csapást mér a regényre. Saját kútfőből megalkotnak egy hamisítatlan olasz falusi idillt, decens altesti humorral fűszerezve, majd rátérnek a Snowden-történetre, amelynek mintha nem fogták volna fel a jelentőségét. Snowdenről eddig egy vak hang sem esett, így Yossarian korábbi reakciói – különös tekintettel az utolsó cseppig kiaknázott meztelenségre – merőben önkényesnek tűnhettek fel. Még arra is kitalálnak valamit, hogy ne csak a fiatal bajtárs értelmetlen vesztétől bukjon ki, hanem személyes felelősséget kelljen éreznie érte. Maga a jelenet, hiába remekül megkomponált, lóg a levegőben. És innen már tényleg nem látnak más kiutat, mint újra levetkőztetni Yossariant, ezúttal indokoltan és véglegesen.

A sorozat elérhető az HBO-n, a film megtalálható az interneten, a könyv a GABO kiadásában kapható.

Neked ajánljuk

Elszáll az Orion

„A témáról eddig még nem született átfogó kiállítás, amely ennyire komplex módon mutatná be a két háború közötti, metropolisszá nőtt Budapest világát” – olvasható a Magyar Nemzeti Galéria beharangozójában, ami alapján az intézmény nyári tárlata éppúgy lehet két­élű nosztalgiával átszőtt szemfényvesztés, mint az urbanizáció kelléktárának tételes feldolgozása történelmi tanulságokkal.

Zuhanástörténetek

„A Felfelé zuhanásban Kadarkai Endre a magyar popkulturális ikonok történeteit járja körül, akiknek életútja valamilyen tragikus fordulat kapcsán mélyzuhanást vett” – halljuk a nemrégiben indult riportsorozat bevezetőjében. Ígéretes felütés, de rejt magában rizikót. Rögtön a kérdés: mit is jelent egyáltalán az, hogy valaki „magyar popkulturális ikon”?

Élet, nagyság

Rengeteg kraft, nyitottság és bátorság van a szakmában, még a bérletrendszerben működő vidéki kő bábszínházakban is. Ám az erős mezőnyben is kiemelkedő volt a Free­szfe két előadása a Magyarországi Bábszínházak 15. Találkozóján, a nyolcéves kortól ajánlott A halhatatlanságra vágyó királyfi és a leginkább felnőtteknek, esetleg középiskolásoknak szánt Mundstock úr.

Az akasztott ember égő háza

Magyarországon a katolikus papság minden évben, Szent Miklós napján felszenteli a pálinkát. Magyarországon a miniszterelnök úgy akar újabb szavazókat felcsípni, hogy pálinkázós fotókat publikál magáról. A pálinka hungarikum, a hungarikum meg valamiféle pecsét, mely azt hivatott garantálni, hogy az illető produktum a földi javak legkiválóbbika, amelyet csak nekünk teremtett nagy jókedviben a szent atyaúristen.

Lendületből

Vasárnap több mint 50 településen pótolták a veszélyhelyzet miatt elmaradt időközi önkormányzati választásokat. Összesen 74 különböző választást tartottak, számos helyen ugyanis párhuzamosan lehetett voksolni polgármesterjelöltekre és egyéni képviselőjelöltekre. A választások többsége pártpolitikai szempontból érdektelen volt, mert csak független jelöltek indultak. Ahol viszont versenybe szálltak a pártok, ott elég egyértelmű kép rajzolódott ki az ellenzék folytatódó vesszőfutásáról és a Fidesz egyre nyomasztóbb fölényéről.

Jogfosztás után

Az amerikai legfelsőbb bíróság döntésével egyik napról a másikra illegálissá vált az abortusz jó néhány tagállamban, rövidesen pedig akár az államok felében lehet tiltott vagy erősen korlátozott ez a jog. Sokan attól félnek, hogy ez csak a kezdet: az eddig a tagállami jogköröket hangsúlyozó abortuszellenesek immár országos tiltást szeretnének, miközben más jogok is veszélybe kerülhetnek.

Együtt egymás ellen

Egy időben tartják 2024-ben az önkormányzati és az európai parlamenti választásokat, ami tovább bonyolítja az ellenzék helyzetét. Vannak olyan polgármesterek, akik szerint minthogy eddig is nehezített pályán mozogtak, ezt a helyzetet is kezelni lehet majd.

„Még nem látott várost”

Ha egyszerre tartják az EP- és az önkormányzati választásokat, az ellenzéknek nyár végére ennek megfelelő választási stratégiát kell kidolgoznia. Csárdi Antal LMP-s képviselővel beszélgettünk még a fővárosi terek államosításáról, a költségvetésről, az extraprofitadóról és Hadházy Ákosról is.