Újra úton van

Nemterhes

  • SzSz
  • 2020. november 29.

Mikrofilm

Óh, azok a végtelen amerikai ország­utak, amelyeket látva akkor is halljuk hívogató szavukat és érezzük a száguldás közben hajunkba kapó, „szabadságot” suttogó menetszelet, ha soha nem léptük át a Nagykörút határát! Azt gondolná az ember, hogy ha valaki – teszem azt, két tinédzserlány – útnak indul ezeken a szürke betonszalagokon, akkor a rájuk váró kalandok és élmények száma és változatossága a végtelent karcolja. Ehhez képest valahogy mindegy, hogy kik és milyen körülmények között vágnak neki a road movie-juknak, és merre tartanak, nagy valószínűséggel mindig ugyanazon az úton kötnek ki.

Biztos például, hogy találkoznak egy bogaras figurával, aki a végén bölcsebbnek bizonyul, mint amilyennek a feltűnésekor tűnik; tuti, hogy valamilyen formában a szerelem is tiszteletét teszi; és még a második, vásznon megjelenő pisiszünet előtt valamilyen baljós kalandra, esetleg autós üldözésre – vagy épp mindkettőre – sort kell keríteni. És persze a legfontosabb: hőseink soha nem akkor, úgy és oda érkeznek meg, amikor, ahová és ahogy akartak, persze addigra a napnál is világosabb, hogy nem a cél számít, hanem az odáig vezető út, na meg az, hogy kivel tesszük meg azt.

A Nemterhes mindezeken a sablonokon sebészi pontossággal hajt keresztül. A sztori szerint a két tini azért vág neki az ezermérföldes útnak, mert saját államukban, Missouriban 18 év alatt szülői engedély nélkül tilos az abortusz – márpedig egy éltanuló gimnazistának nem lehet gyereke, ha pedig teherbe esik, nem avathatja be vallásos szüleit.

Ehhez képest tényleg csak semmiség, hogy a trip során szimpatikus hőseinknek régi barátságukat is fel kell újítaniuk, s természetesen a rettenetes felnövés is ott ólálkodik közvetlenül a horizont mögött. A kalandok során a mozi nem felejtkezik meg jól meglengetni a kalapját a derék filmtörténeti elődeinek: a Jutól kezdve a Sugarlandi hajtóvadászaton át a Thelma és Louise-ig mindenki előtt leróják tiszteletüket, ami szép és nemes dolog, de nézőként talán jobban örültünk volna, ha ahelyett, hogy pusztán idézik felmenőiket, hozzá is tesznek valamit ezek és társaik még esetleg érvényben lévő közléseihez – vagy legalább a szellemükhöz.

Elérhető az HBO-n

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.