A sorozat írója, Sam Levinson láthatóan képtelenségnek tartja, hogy korunkban olyan napsütéses, pimasz kis történeteket meséljen, mint a 80-as évek tinifilmjei, amelyek megalapozták a zsáner eszközrendszerét. Beleszületni a 9/11 utáni Amerika polarizált és szorongó katlanjába, a járványszerű opioidhasználatba, megtapasztalni az egykor demokráciát ígérő digitális kor legsötétebb elfajzásait, nos, Levinson szerint mindez aligha ígérhet felhőtlen kamaszkort.
Rue (a Disney-sztárság után éles drámai fordulaton átesett Zendaya) egy túladagolás után (amelynek szeretett húga is tanúja volt) kikerül az elvonóról, és már alig várja, hogy ott folytathassa a drogozást, ahol abbahagyta. Mint mondja, nem kérte, hogy megszülessen (első traumájaként – kissé túlintellektualizált lacani éllel – a méhből való kilökődést jelöli meg, az anyaméhből pedig egyenesen a friss 9/11-es terrortámadásba csöppen), s azóta úgy érzi, hogy élete folyamatos szenvedés – keserves araszolás pánikrohamtól pánikrohamig.
Szerető családban nőtt fel, de már óvodásként kényszerbetegséggel, bipoláris zavarral, szorongásos zavarral és persze figyelemzavarral diagnosztizálják – enyhülést csak az első adag válium hoz. Rue életében először tapasztalja, hogy az elméje elcsendesedik, hogy
pattanásig feszült érzékei eltompulnak.
Rájön, hogy ezt az érzést kereste egész életében, és ameddig csak lehetséges, fenn is akarja tartani. A gyerekkori gyógyszeres kezelések észrevétlenül olvadnak bele a kamaszkori függőségbe – a tinédzserként szintén függőséggel küzdő Levinsonnak láthatóan megvan a véleménye az Egyesült Államokat észrevétlenül összeroppantó opioidkrízis okairól. Mégis borzongató, ahogy egy tisztán élő függő szemével beavat a minden kétséget és szorongást elolvasztó mámorba – a hipnotikus ritmusok és az andalító, pszichedelikus színek mind a néző elcsábításának eszközei.
| ||
A szinte eszköztelenül játszó Zendaya kerüli a drogfüggőség filmes kliséit, egyedül az őszinteség izgatja, amibe beleférnek a szerhasználat legsötétebb pillanatai és az önironikus fekete humor is. Szinte permanensen megváltozott tudatállapota kiragadja a tinifilmes típusfigurák közül, s az udvari bolond szerepbe helyezi, így biztonságos távolból kommentálhatja és röhögheti ki osztálytársait. Persze a karneváli mámornak megvan a hátránya is: a nézők sosem lehetnek biztosak abban, hogy a belsős pletykákat csorgató Rue megbízható narrátor-e. Kétségtelenül hazug, sokszor könyörtelen és fád, de képtelenség nem szeretni.
Levinson egyszerre nagyon kegyetlen és gyengéd a többi „típussal” is: a mélyére ás a mérgező maszkulinitásnak, amely gúzsba köti a deltás focistákat, az irreális szexuális elvárásoknak, amelyek szégyenbe és kiszolgáltatottságba hajszolják a szüzeket és kicsinyes hatalmi harcokba kényszerítenek fiúkat és lányokat. Levinson szó szerint lemezteleníti alakjait, ami különösen szembetűnő az Eufória férfi szereplőinek esetében, vetkőzésük hol a dominancia, hol a sebezhetőség eszköze.
A tinisorozatok már egy ideje megtanulták végre
a helyén kezelni a közösségi médiát,
de az Eufória készítői érzékenyek a nüanszokra is. A kamaszok egyszerre reflektált, kritikus felhasználók és potenciális áldozatok, akik bárkit megaláznak és bárkitől megaláztatnak a különböző platformokon.
Már az első epizód alapján kirajzolódik Levinson abbéli szándéka is, hogy a kilátástalanság és a remény finom adagolásával kergesse őrületbe nézőjét. Rue tulajdonképpen a lassú öngyilkosságot választja, amikor visszatér a drogokhoz, de feltűnik a színen egy újonnan a kertvárosba költöző lány, aki úgyszintén a középiskolai hierarchia perifériáján mozog (a transznemű modell és színész Hunter Schafer alakítja kitűnően) – ő talán megmentheti. Vagy csak egy újabb drog lesz számára az egyre erősödő érzelmi függőség közepette.
Az Eufória talán még az eddig megszokott sötét tinisorozatokhoz (Tizenhárom okom volt, Skins, Riverdale, Everything Sucks!) képest is mellőzi a felnőtt szereplőket, s ezt akár ítéletként is értelmezhetjük.
Több amerikai szülői szervezet is kifogásolta a droghasználat ábrázolását, a nyers szexualitást és a meztelenséget, bár a sorozat keltette hullámok valami egész másfajta frusztráció jelzései is lehetnek. Szülőként nehéz lehet szembenézni azzal, hogy egyre távolabb sodródunk a gyerekeink generációjától, akiket olyan elvárások és szorongások emésztenek, amilyeneket mi alig is értünk. Nehéz belátni, hogy fájdalmukat jobb esetben sem tudjuk enyhíteni, rosszabb esetben pedig mi magunk vagyunk az okozói.
Az HBO műsorán
