Tévésorozat

Keserves araszolás pánikrohamtól pánikrohamig

Eufória

Mikrofilm

Az amerikai tinisorozatok már egy ideje kacérkodnak a sötétséggel, de olyan mélyen és szisztematikusan talán egyik sem túrt még a Z generáció szorongásaiba, mint az azonos című 2012-es izraeli sorozat alapján készült Eufória.

A sorozat írója, Sam Levinson láthatóan képtelenségnek tartja, hogy korunkban olyan napsütéses, pimasz kis történeteket meséljen, mint a 80-as évek tinifilmjei, amelyek megalapozták a zsáner eszközrendszerét. Beleszületni a 9/11 utáni Amerika polarizált és szorongó katlanjába, a járványszerű opioidhasználatba, megtapasztalni az egykor demokráciát ígérő digitális kor legsötétebb elfajzásait, nos, Levinson szerint mindez aligha ígérhet felhőtlen kamaszkort.

Rue (a Disney-sztárság után éles drámai fordulaton átesett Zendaya) egy túladagolás után (amelynek szeretett húga is tanúja volt) kikerül az elvonóról, és már alig várja, hogy ott folytathassa a drogozást, ahol abbahagyta. Mint mondja, nem kérte, hogy megszülessen (első traumájaként – kissé túlintellektualizált lacani éllel – a méhből való kilökődést jelöli meg, az anyaméhből pedig egyenesen a friss 9/11-es terrortámadásba csöppen), s azóta úgy érzi, hogy élete folyamatos szenvedés – keserves araszolás pánikrohamtól pánikrohamig.

Szerető családban nőtt fel, de már óvodásként kényszerbetegséggel, bipoláris zavarral, szorongásos zavarral és persze figyelemzavarral diagnosztizálják – enyhülést csak az első adag válium hoz. Rue életében először tapasztalja, hogy az elméje elcsendesedik, hogy

pattanásig feszült érzékei eltompulnak.

Rájön, hogy ezt az érzést kereste egész életében, és ameddig csak lehetséges, fenn is akarja tartani. A gyerekkori gyógyszeres kezelések észrevétlenül olvadnak bele a kamaszkori függőségbe – a tinédzserként szintén függőséggel küzdő Levinsonnak láthatóan megvan a véleménye az Egyesült Államokat észrevétlenül összeroppantó opioid­krízis okairól. Mégis borzongató, ahogy egy tisztán élő függő szemével beavat a minden kétséget és szorongást elolvasztó mámorba – a hipnotikus ritmusok és az andalító, pszichedelikus színek mind a néző elcsábításának eszközei.

false

 

Fotó: HBO

A szinte eszköztelenül játszó Zendaya kerüli a drogfüggőség filmes kliséit, egyedül az őszinteség izgatja, amibe beleférnek a szerhasználat legsötétebb pillanatai és az önironikus fekete humor is. Szinte permanensen megváltozott tudatállapota kiragadja a tinifilmes típusfigurák közül, s az udvari bolond szerepbe helyezi, így biztonságos távolból kommentálhatja és röhögheti ki osztálytársait. Persze a karneváli mámornak megvan a hátránya is: a nézők sosem lehetnek biztosak abban, hogy a belsős pletykákat csorgató Rue megbízható narrátor-e. Kétségtelenül hazug, sokszor könyörtelen és fád, de képtelenség nem szeretni.

Levinson egyszerre nagyon kegyetlen és gyengéd a többi „típussal” is: a mélyére ás a mérgező maszkulinitásnak, amely gúzsba köti a deltás focistákat, az irreális szexuális elvárásoknak, amelyek szégyenbe és kiszolgáltatottságba hajszolják a szüzeket és kicsinyes hatalmi harcokba kényszerítenek fiúkat és lányokat. Levinson szó szerint lemezteleníti alakjait, ami különösen szembetűnő az Eufória férfi szereplőinek esetében, vetkőzésük hol a dominancia, hol a sebezhetőség eszköze.

A tinisorozatok már egy ideje megtanulták végre

a helyén kezelni a közösségi médiát,

de az Eufória készítői érzékenyek a nüanszokra is. A kamaszok egyszerre reflektált, kritikus felhasználók és potenciális áldozatok, akik bárkit megaláznak és bárkitől megaláztatnak a különböző platformokon.

Már az első epizód alapján kirajzolódik Levinson abbéli szándéka is, hogy a kilátástalanság és a remény finom adagolásával kergesse őrületbe nézőjét. Rue tulajdonképpen a lassú öngyilkosságot választja, amikor visszatér a drogokhoz, de feltűnik a színen egy újonnan a kertvárosba költöző lány, aki úgyszintén a középiskolai hierarchia perifériáján mozog (a transznemű modell és színész Hunter Schafer alakítja kitűnően) – ő talán megmentheti. Vagy csak egy újabb drog lesz számára az egyre erősödő érzelmi függőség közepette.

Az Eufória talán még az eddig megszokott sötét tinisorozatokhoz (Tizenhárom okom volt, Skins, Riverdale, Everything Sucks!) képest is mellőzi a felnőtt szereplőket, s ezt akár ítéletként is értelmezhetjük.

Több amerikai szülői szervezet is kifogásolta a droghasználat ábrázolását, a nyers szexualitást és a meztelenséget, bár a sorozat keltette hullámok valami egész másfajta frusztráció jelzései is lehetnek. Szülőként nehéz lehet szembenézni azzal, hogy egyre távolabb sodródunk a gyerekeink generációjától, akiket olyan elvárások és szorongások emésztenek, amilyeneket mi alig is értünk. Nehéz belátni, hogy fájdalmukat jobb esetben sem tudjuk enyhíteni, rosszabb esetben pedig mi magunk vagyunk az okozói.

Az HBO műsorán

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.

Megint vinnének egy múzeumot

Három évvel ezelőtt a Múzeumok Nemzetközi Tanácsa, az ICOM hosszas viták után olyan új múzeumi definíciót alkotott, amelyről úgy vélték, hogy minden tekintetben megfelel a kor követelményeinek. Szerintük a társadalom szolgálatában álló, nem profitorientált, állandó intézmények nevezhetők múzeumnak, amelyek egyebek közt nyitottak és befogadók, etikusak és szakszerűek…

A vezér gyermekkora

Eddig csak a kerek évfordulókon – először 1999-ben, a rejtélyes okból jócskán túlértékelt első Orbán-kormány idején – emlékeztek meg szerényen arról, hogy Orbán Viktor egy nem egész hét (7) perces beszéddel 1989-ben kizavarta a szovjet hadsereget Magyarországról.

Kaland a Botondok házában

Amikor megláttuk szegény doktor Szabót Szentkirályi Alexandra csomagtartójába gyömöszölve, kifacsart végtagokkal, az első reakciónk, mint minden rendes embernek, a segíteni akarás volt. Szabadítsuk ki doktor Szabót menten! – buzgott fel mindannyiónkban a tettvágy. Igen ám, de hogyan?

Netanjahu háborúja

Izrael, vagy inkább az országot önmagával azonosító Benjamin Netanjahu miniszterelnök háborút indított Iránnal. Az akció deklarált célja az Izraelt létében fenyegető iráni atomprojekt felszámolása.

Az új Közel-Kelet

A Hamász és a Hezbollah után Izrael utolsó nagy ellenfelét is katonai eszközökkel kényszerítené térdre. Az iráni nukleáris ambíciók jövőjén túl immár a teheráni rendszer fennmaradása is kérdéses.