A megalkuvás hiábavalósága – Az egyetemi elbocsátásokról

  • narancsblog
  • 2013. március 2.

Narancsblog

A bölcsészkar legjobbjainak is mennie kell. Legyen ez intő jel: Orbán Viktor rendszerében a hallgatás és a megalkuvás nem segít elkerülni a megaláztatást.

Valójában nem értjük a kedden – és csütörtökön a Corvinuson – élőlánccá szerveződő hallgatókat és tanárokat: mire föl még mindig ez a nagy riadalom, mikor az emberi humorforrás minisztériumának közleménye minden aggályt eloszlatott: „a sajtóban megjelenő hírekkel szemben, mely szerint a felsőoktatási intézmények támogatása csökken, a kormány a tavalyi évhez viszonyítva mintegy 23 milliárd Ft többlettámogatást nyújt a felsőoktatási intézményeknek.” De akkor meg miért kényszerül megválni az ország legjobbnak minősített egyetemi kara nélkülözhetetlen oktatóitól? Ebben a döbbenetes döntésben persze valójában nincsen semmi váratlan. 2008 és 2013 között az egyetemek és főiskolák állami támogatása csaknem megfeleződött, így azon lehet inkább csodálkozni, hogy mára nem Mészáros Lőrinc legelteti borjait az egykori kampuszok helyén illatozó legelőkön. (A megszorításokról bővebben lásd: Elvonási tünetek, Magyar Narancs, 2013. február 14.) Az ELTE 40 százalékkal kap kevesebbet, mint öt éve. Mi másra számíthatott bárki is?

Esetleg persze arra, hogy a dékán megpróbál úgy viselkedni, mint egy dékán. Vagyis amikor közlik vele a karra kiszabott elképesztő elvonás mértékét, nem rakja ki már másnap azok szűrét, akiket adminisztratív szempontból a legkönnyebb elküldeni. Hogy aztán később egy embernek megkegyelmezzen, utána meg a rektor lengesse meg halált megvető bátorsággal az „egyelőre” pénzzel nem járó professzor emeritus címeket. Ha már nincs rendes oktatói minőség-ellenőrzés, amely alapján dönteni lehetne, ha már nagyon sietni kellett, akkor legalább az intézményvezetőkkel egyeztethetett volna a dékán. Hisz a legjobbak elküldése, ráadásul méltatlanul kapkodva: a lehető legrosszabb üzenet.

Éppen ezért válhat szimbolikus alakká az ELTE BTK vezetője: a megalkuvás hiábavalóságának vérző szobrává. Hiszen igazságtalan lenne eltagadni, milyen lehetetlen helyzetben volt most. De hogyan jutott idáig? Január elején például azt találta írni, hogy a hallgatók bölcsészkari fóruma „olyan politikai erőtérbe” sodorja a kart, „ahova az nem való”. Hogy jól értsük: a HaHa szervezésében hallgatók és oktatók beszélgetnek a felsőoktatásról, s ez szerinte helytelen politikai akció volna. De ha a Jobbik évekre megszállja a kari HÖK-öt, ahhoz az egyetemnek semmi köze – a fontos csak az, hogy a kormányzati intézkedéseket ne kritizálja senki.

Pontosan ez a fajta szervilizmus vezetett idáig. Az Alkotmánybíróságtól a szakszervezetekig, a művészeti élettől a Rektori Konferenciáig szinte mindenki későn és halkan tiltakozott, ha egyáltalán. Csak amikor már a saját háza égett, csak a sokadik megaláztatás után. Mondjon például valaki egyetlen értelmes érvet, miért nem sztrájkol hónapok óta az összes magyar pedagógus! De legalább az összes egyetemi dolgozó.

Az elbocsátások a bölcsészkaron és a Corvinuson: szemmaró cseppek a tengerben. De ha csak ezt nézzük is, hány nagyszerű tudóst kell megalázó módon utcára tenni ahhoz, hogy az egész egyetemi vezetés ordítsa világgá: ezt nem lehet! Hogy ott álljon az élőláncban minden oktató, a dékán és a rektor meg a szomszéd egyetem komplett tanári kara? Ha a szolidaritás nem elég ok, hát a saját jól felfogott érdekükből. Vagy azt hiszik, ők megússzák? Hogy aki hallgat, túlél? Körülnéztek már ebben az országban?

A felsőoktatás szereplői közül egyedül a hallgatók küzdöttek emelt fővel, nyílt sisakkal a jogaikért. Vonultak, fórumoztak és szervezkedtek. Ők kiálltak azokért is, akik hallgatnak és hümmögnek. A kormány pedig igenis meghátrált, és ha a HÖOK nem hisz dőre módon Balog Zoltánnak, komolyabb eredményeik is lettek volna. Ezekre a diákokra mondta Dezső Tamás, hogy „nagyon értelmes gyerekek” vannak közöttük. Saját, jogaikért küzdő hallgatói tehát: gyerekek.

Ellenségeinknek kívánnánk csak, hogy ez az ember álljon ki értük.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.