A tavalyelőtti adatfelvétel tanulsága szerint több etnikum tekintetében is ugrásszerű változás tapasztalható a tíz évvel ezelőtti eredményekhez képest. Például több mint másfélszeresére nőtt a magukat nemzetiség, anyanyelv, kulturális háttér vagy egyéb közösségi szempontok alapján romának tekintők és azt öntudatosan meg is vallók száma. A tendencia nem teljesen egyedi – pontosan ilyen arányban nőtt a magukat a hazánk (pont a romák után) második legnagyobb kisebbségéhez, a némethez sorolók száma, s még ennél is nagyobb mértékben az oroszoké és a románoké (az ő soraikat viszont jelentős részben friss bevándorlók gyarapíthatták). Ez az eredmény részben éppen azon nemzetiségi szervezetek és aktivisták sikere, akik etnikai hátterük mind nagyobb arányú megvallására biztatták a valamilyen szempontból nemzetiséginek számító polgártársainkat (lásd interjúnkat Setét Jenő kampány-főkoordinátorral). Tették ezt úgy, hogy sok esetben súlyos történelmi eredetű traumákat, a stigmatizációtól, az ilyen-olyan listára kerüléstől való félelmet is le kellett küzdeniük. S bár a honi németek generációról generációra öröklődő kitelepítési élményei, a „sváb” exodus emlékei sem lebecsülendők, ám az kétségtelen, hogy komolyabb diszkriminációtól mostanában éppen a cigányoknak van félnivalójuk. Ebből a szempontból az eredmény az esetükben fél siker, hiszen még most is csupán 315 583 honfitársunk vallotta magát romának – miközben a cigányság helyzetével foglalkozó kutatók akár a 700-800 ezres létszámot sem tartják elképzelhetetlennek. Ugyanakkor pontosan a népszámlálási adatok mutatják meg, hogy az efféle, nehezen verifikálható becslések alighanem más, most nem részletezendő megfontolásokat is tekintetbe vesznek az érintettek önbevallásán kívül.
A nemzetiségi lét mind nagyobb arányú vállalása azonban többet is mutat a fokozódó öntudatnál és büszkeségnél – vagy éppen a félelem leküzdésénél (habár ez sem éppen csekély fontosságú). Minden ilyen típusú, statisztikailag mérhető identitáspolitikai változás esetében joggal vetődik fel a gyanú: a magukat korábban magyarnak, most viszont romának (is) vallók eme döntésükkel többek között egyfajta integrációs kudarcról is beszámolnak. Válaszaik pedig pontosan rögzítik az általuk is magyarként jellemzett többségi társadalomhoz való felzárkózás, az abba való beilleszkedés (avagy holmi társadalmi és kulturális asszimiláció) kudarcát.
Az viszont már a többségi társadalomban is működő gyanakvást mutatja, hogy 1,4 milliónyian (akiknek a többsége alighanem minden szempontból magyarnak tekinthető) egyszerűen nem volt hajlandó válaszolni arra a kérdésre, hogy milyen nemzetiségűnek vallja magát. Ennél egy fokkal érthetőbb (hiszen a modernitás körülményei között nehezen tisztázható világnézeti kérdést firtatott), hogy vagy 2,7 millió honfitársunk nem óhajtotta kitölteni a vallási hovatartozást firtató rubrikát sem (ez a korábbi népszámláláshoz képest két és félszeres növekmény), további 1,8 millióan pedig határozottan felekezeten kívülinek vallották magukat. A rendszerváltás utáni markáns vallási revivalnak, megújulásnak, úgy tűnik, már nyoma sem maradt. Bár továbbra is a legnépesebb egyháznak számít, ám tíz év alatt vagy 1,7 millióval csökkent a magukat katolikusnak vallók száma (az akkori 5,56 millióval szemben tavalyelőtt 3,88 millióan voltak). A református egyház pedig még ennél is nagyobb mértékben vesztett híveket – ott 1,62 millió helyett 1,15 millióan vallották magukat a legnagyobb hazai protestáns felekezethez tartozónak. Jelentős növekedést csak kisebb, nem éppen „történelmi” vallási felekezetek mondhatnak magukénak, de az ő létszámuk továbbra sem túl jelentős (viszont esetükben is működhet a fent már említett félelmi faktor). Mindez úgy történt, hogy a történelmi egyházak a korábbinál nem kisebb vehemenciával biztatták híveiket őszinte színvallásra, ráadásul az adatfelvétel már a velük kiemelten barátságos, neofita túlbuzgóságtól csöpögő jobboldal kormányzásának idejére esett – ha ők ezek után mégis lelkiismeretük szerint cselekednek, az nem túl biztató a nagy egyházak számára. Annyit pedig már most kijelenthetünk, hogy a közeljövő egyházpolitikai vitáiban, a társadalmi jelenlétet és befolyást firtató diskurzusokban jóval csekélyebb meggyőzőerővel és csupán csökkentett érvkészlettel szólalhatnak fel a történelmi keresztény egyházak képviselői.
(A 2011-es népszámlálás értelméről és az adatbiztonsági kérdésekről lásd akkori cikkünket: Indul a népszámlálás – Adják az ívet)
