A többség nem akar gyűlölni

Narancsblog

Azok, akik elfogadók vagy akár csak a türelmi álláspontot képviselik a másságokkal szemben, többen vannak.

Orosz mintára elkövetett nettó gonoszság. Gumicsont, amelyet már csak emberi és európai mivoltunknál fogva is kénytelenek vagyunk rágni. Az ellenzék szalámizásának legfőbb eszköze. A Pride „betiltásával” kapcsolatban született elméletek közül több is érvényes, de egyvalamit szögezzünk le, mert mintha eltakarná a köd:

ez egy olyan utca, amely nem a politikai többség irányába vezeti a Fideszt.

Egy hangos kisebbség okozza az elfogadáspártiak Stockholm-szindrómáját.

Magyarország ugyanis korántsem annyira homofób, mint amilyennek gyakran látszik. Az Ipsos 2023-as globális kutatása szerint hazánkban az emberek 47 százaléka a házasságot is, 20 százaléka pedig a bejegyzett élettársi kapcsolatot engedélyezné a melegek számára, és legfeljebb 16 százalék kezd dühös toporzékolásba, ha arra gondol, hogy két azonos nemű embert más is összefűzhet, mint a közös túrázás meg a gombfoci. Az idő itt is a szabadelvű eszméknek dolgozik: egy évtizeddel korábban még a polgárok szűk harmada békélt meg a melegházasság gondolatával. Hiába a gyermekvédelminek álcázott homofób kampányok, a magyarok 56 százaléka engedélyezné az örökbefogadást az azonos nemű pároknak, 36 százalék pedig inkább nem. (Megjegyzendő: a vallásos lengyelek jóval kevésbé elfogadók a kérdésben, az istentelen franciák pedig csak 12 százalékponttal „előznek” minket.) A pedofíliát és a homoszexualitást aljasul és rendszeresen összemosó kampányok azért csak működnek: 2021-ben még 59 százalék pártolta a melegek örökbefogadási jogát.

A Pride elfogadottsága kilőtt az elmúlt hat évben. A Medián napokban közölt kutatása szerint az emberek 21 százaléka határozottan támogatja a színes karnevált, 28 százalékuk pedig támogatja, de túl nagy neki a felhajtás. A megkérdezettek 22 százalékának inkább nem tetszik, de nem tiltaná be, míg 27 százalék betiltaná. Hat éve még a teljes népesség harmada, most csak a negyede tartozik a tiltáspártiak közé. De mindezzel nem is törődnénk annyira, ha a Rogán-művek nem tartaná állandóan napirenden a kérdést, s tenné Jolly Jokerként előhúzható pótcselekvéssé a melegek, a transzneműek, s a szerelem ezernyi fajtájában gyönyörködő honfitársaink zaklatását.

Mindez nem jelenti azt, hogy ne lenne riasztó az évértékelő ramazuri, ahol a rekedten ágáló Orbán Viktor a Pride betiltásával félperces vastapsot aratott. Nem jelenti azt, hogy a felfokozott gyűlöletkampány nem torkollhat erőszakba, és nem jelenti azt sem, hogy meleg ismerőseinket éppúgy biztonságban tudhatjuk, mint néhány héttel korábban. Nem jelenti azt, hogy mivel a nemzetközi trendek szerint sem vagyunk kirekesztőbbek régiónk országainál, nem kell időnként magunkba néznünk, és kigyomlálni a gyűlölet konkolyát.

De azt igenis jelenti, hogy azok, akik elfogadók vagy akár csak a türelmi álláspontot képviselik a másságokkal szemben, többen vannak.

Nem biztos, hogy a Pride felkarolásával politikai tőkét lehet szerezni, de a tiltása sem zseniális húzás. Csak az egy-két százalékos Momentum tud szavazókat gyűjteni az LMBTQIA+-kérdéssel, ám sokkal többen vannak azok, akik az előbbi mozaikszót kibetűzni nem tudják, de nem tiltanák be. Ők megelégednek azzal is, amit Magyar Péter vall a kérdésben. Hogy virágozzék száz virág.

Így hát mi azt mondjuk, legyen Pride, legyünk rajta minél többen.

Azok is legyenek ott, akik ilyenkor félmeztelenül táncolnak, meg azok is, akiknél „alap, hogy normál” a kockás ing meg a szandál-zokni. Az egy- meg a kétkapura focizók, a szolidak, a harsányak, a twinkek, a macik, a daddyk, meg azok, akik azt sem tudják, mit jelentenek ezek. S ha már együtt kint vagyunk, írjunk egy szép nagy H-betűt az idézett mozaikszó elejére, annak emlékére, hogy mi, heterók, leszbik, melegek, queerek milyen jót sétafikáltunk az arcfelismerő kamerák kereszttüzében. Kiabáljuk jó hangosan, hogy hallják a Karmelitában, a Tisza-szigeteken, a neonáci romkocsmákban és mindenhol: a többség az utcán van.

Még az is lehet, hogy addigra Orbán Viktor is rájön, a Pride-ellenes hecckampány csupán rövid távon kifizetődő stratégia. Most éppen egy zebra nevelőapjaként jelentkezett – az egy még kisebb szubkultúra.

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.