A többség nem akar gyűlölni

Narancsblog

Azok, akik elfogadók vagy akár csak a türelmi álláspontot képviselik a másságokkal szemben, többen vannak.

Orosz mintára elkövetett nettó gonoszság. Gumicsont, amelyet már csak emberi és európai mivoltunknál fogva is kénytelenek vagyunk rágni. Az ellenzék szalámizásának legfőbb eszköze. A Pride „betiltásával” kapcsolatban született elméletek közül több is érvényes, de egyvalamit szögezzünk le, mert mintha eltakarná a köd:

ez egy olyan utca, amely nem a politikai többség irányába vezeti a Fideszt.

Egy hangos kisebbség okozza az elfogadáspártiak Stockholm-szindrómáját.

Magyarország ugyanis korántsem annyira homofób, mint amilyennek gyakran látszik. Az Ipsos 2023-as globális kutatása szerint hazánkban az emberek 47 százaléka a házasságot is, 20 százaléka pedig a bejegyzett élettársi kapcsolatot engedélyezné a melegek számára, és legfeljebb 16 százalék kezd dühös toporzékolásba, ha arra gondol, hogy két azonos nemű embert más is összefűzhet, mint a közös túrázás meg a gombfoci. Az idő itt is a szabadelvű eszméknek dolgozik: egy évtizeddel korábban még a polgárok szűk harmada békélt meg a melegházasság gondolatával. Hiába a gyermekvédelminek álcázott homofób kampányok, a magyarok 56 százaléka engedélyezné az örökbefogadást az azonos nemű pároknak, 36 százalék pedig inkább nem. (Megjegyzendő: a vallásos lengyelek jóval kevésbé elfogadók a kérdésben, az istentelen franciák pedig csak 12 százalékponttal „előznek” minket.) A pedofíliát és a homoszexualitást aljasul és rendszeresen összemosó kampányok azért csak működnek: 2021-ben még 59 százalék pártolta a melegek örökbefogadási jogát.

A Pride elfogadottsága kilőtt az elmúlt hat évben. A Medián napokban közölt kutatása szerint az emberek 21 százaléka határozottan támogatja a színes karnevált, 28 százalékuk pedig támogatja, de túl nagy neki a felhajtás. A megkérdezettek 22 százalékának inkább nem tetszik, de nem tiltaná be, míg 27 százalék betiltaná. Hat éve még a teljes népesség harmada, most csak a negyede tartozik a tiltáspártiak közé. De mindezzel nem is törődnénk annyira, ha a Rogán-művek nem tartaná állandóan napirenden a kérdést, s tenné Jolly Jokerként előhúzható pótcselekvéssé a melegek, a transzneműek, s a szerelem ezernyi fajtájában gyönyörködő honfitársaink zaklatását.

Mindez nem jelenti azt, hogy ne lenne riasztó az évértékelő ramazuri, ahol a rekedten ágáló Orbán Viktor a Pride betiltásával félperces vastapsot aratott. Nem jelenti azt, hogy a felfokozott gyűlöletkampány nem torkollhat erőszakba, és nem jelenti azt sem, hogy meleg ismerőseinket éppúgy biztonságban tudhatjuk, mint néhány héttel korábban. Nem jelenti azt, hogy mivel a nemzetközi trendek szerint sem vagyunk kirekesztőbbek régiónk országainál, nem kell időnként magunkba néznünk, és kigyomlálni a gyűlölet konkolyát.

De azt igenis jelenti, hogy azok, akik elfogadók vagy akár csak a türelmi álláspontot képviselik a másságokkal szemben, többen vannak.

Nem biztos, hogy a Pride felkarolásával politikai tőkét lehet szerezni, de a tiltása sem zseniális húzás. Csak az egy-két százalékos Momentum tud szavazókat gyűjteni az LMBTQIA+-kérdéssel, ám sokkal többen vannak azok, akik az előbbi mozaikszót kibetűzni nem tudják, de nem tiltanák be. Ők megelégednek azzal is, amit Magyar Péter vall a kérdésben. Hogy virágozzék száz virág.

Így hát mi azt mondjuk, legyen Pride, legyünk rajta minél többen.

Azok is legyenek ott, akik ilyenkor félmeztelenül táncolnak, meg azok is, akiknél „alap, hogy normál” a kockás ing meg a szandál-zokni. Az egy- meg a kétkapura focizók, a szolidak, a harsányak, a twinkek, a macik, a daddyk, meg azok, akik azt sem tudják, mit jelentenek ezek. S ha már együtt kint vagyunk, írjunk egy szép nagy H-betűt az idézett mozaikszó elejére, annak emlékére, hogy mi, heterók, leszbik, melegek, queerek milyen jót sétafikáltunk az arcfelismerő kamerák kereszttüzében. Kiabáljuk jó hangosan, hogy hallják a Karmelitában, a Tisza-szigeteken, a neonáci romkocsmákban és mindenhol: a többség az utcán van.

Még az is lehet, hogy addigra Orbán Viktor is rájön, a Pride-ellenes hecckampány csupán rövid távon kifizetődő stratégia. Most éppen egy zebra nevelőapjaként jelentkezett – az egy még kisebb szubkultúra.

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.