A műfajának megfelelően riasztóan üres – néha persze ijesztő, de leginkább fenyegetőnek szánt tartalmakkal kibélelt – szöveg kohézióját székely adomák, hajuknál fogva előrángatott példázatok és a teljes szellemi sekélységre utaló „elemzések” biztosították volna. De leginkább a lendületes produkció adta el, még saját közönségének is az értékelést: Orbán már majdnem vidámnak és szinte felszabadultnak tűnt, a gondok csak ritkán redőzték homlokát, ami annak is volt köszönhető, hogy tartózkodott szembenézni velük. Már a bevezetésnél vitába szállt Balog Zoltánnal, aki a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület nevében előadott felkonfja közben nem átallott konkrét problémával, G. Fodor Gábor lapunknak adott interjújának némely gondolatával (fogalmazzunk kevésbé nagyképűen: mondatával) foglalkozni. A miniszterelnök megsimizte a miniszter ősz üstökét, s több önbizalmat kért tőle – úgy református lelkészként, mint miniszterként –, hiszen vezércsillagunk a polgári Magyarország. Itt már kibontakozik az Orbáni recept:
a) nem foglalkozik a problémákkal, hiszen úgyis eltűnnek, ha lehunyja a szemét.
b) ha mégis előhozza a konfliktusokat és a kudarcokat, akkor valami lapos baromsággal, esetleg kemény füllentéssel rögvest agyon is csapja a témát.
| ||
Azután gyorsan előhozakodik egy hajmeresztően tálalt, nem létező problémával (gazdasági bevándorlók!), mellyel hősiesen megvív – esetleg a hallgatóság elé idézi valamelyik néven nevezett, alkalmatlan csinovnyikját, s ettől még a budai úriasszonyok arcára is kiül a megbocsátó mosoly. Néha egyszerűen nem érti az ember, hogy például az „egyéni és csoportérdek nem kerülhet a haza elé, ez a kereszténydemokrata politika fundamentuma” típusú kijelentések mit jelentenek? Esetleg az egyébként buzgón tapsoló Semjén Zsolt mértéket nem ismerő vadászati szokásaira utalt volna a kedves vezető?
Ebben az orbáni párhuzamos univerzumban a Várkert Bazár metafora: hosszú évek elhagyatottsága, tehetetlensége után egy bátor elhatározás nyomán ismét régi fényében csillog, ezáltal a kormányzás szimbóluma (erről joggal jegyezte meg Schiffer András egy azonnali Fb-bejegyzésében: A Várkert Bazár tényleg a kormányzásuk szimbóluma: háromszor adták át és még mindig nincs készen). Ebben a paralel univerzumban persze nem létezik Simicska Lajos nevű ember, nincsenek konfliktusok a párton és a holdudvaron belül, a szónokot nem érték megalázó külpolitikai kudarcok, meg sem történt a Fidesz-tábor eróziója (ja, elnézést: erre azt mondta a jelentős vezető: a híveink egy része nem áll ki mellettünk!). És persze nincsenek az országot lerabló baráti oligarchák (pardon: nemzeti nagyvállalkozók) – de még mindig áskálódnak a kommunista milliárdosok! Ebben az n-edik dimenzióban létező Magyarország Orbán vezetésével sikert sikerre halmoz, és máris egy olyan jövőben élünk, ahová más (Nyugat-Európa) csak igyekszik, habár (tesszük hozzá, hiszen ő is ezt érzékelteti) ilyen szörnyű szokásokkal, a sok bevándorlóval, liberalizmussal, píszível soha nem is fog eljutni. (Piramidális: ennyire ad absurdum vitt kisszerűséggel még senki sem zenésítette meg azt az élményt, hogy most veszett el végleg bármilyen felzárkózás esélye.)
Amúgy a beszéd remek gyűjteménye volt a memória csillogó emlékszilánkokkal teli mélyéről előkerült töredékeknek, melyekkel nagy, ösztönös művészhez méltón szinte véletlenszerűen szórta tele a beszéd szövetét (itt azért érezzük a háttérben a csalhatatlan habonyi formaérzéket). Előkerül egykori tanácsadója, néhai Bence György (ő ezt már úgysem kérheti ki magának), aki a beszédben sokadszorra elparentált liberálisokról mondta volna: mindenkivel toleránsak, csak a fasisztákkal kérlelhetetlenek – ja, hogy rajtuk kívül mindenki fasiszta? Értjük mi jól, régi sebek emésztik a mi lánglelkű kormányfőnket: az 1993-as sértések most is jobban fájnak, mintha egy barát nevez per gecinek (ezt már úgy is megszokta a seregnél és kollégiumban).
A legmeghökkentőbb, hogy Orbán még holmi posztapokaliptikus világképet is megpróbál felvázolni: új világrendet élünk kérem szépen, és a múlt kacatjait ideje kidobni a jövő hajójából – és itt egy pillanatra kissé riasztóan köszönnek vissza a húszas évek meg a harmincasok. A liberalizmust már említettük, de a neoliberális gazdaságpolitika, meg a liberális, keresztényietlen társadalompolitika, meg a megszorítások és ez a multikulti: a végén még elözönlenek minket a furcsa ruhájú, beszédű bevándorlók, azokból meg előbb-utóbb úgyis terrorista lesz! A magyar ember politikailag inkorrekt, ami annyit tesz többek között, hogy józan, „és nem akar más kultúrájú embereket látni, akik veszélyt jelentenek a közrendre”. S a kormány, amely sikert sikerre halmoz, 120 ezer nagymamát adott az országnak, amely alatt nő a házasságkötések és a születések, csökken a válások, az abortuszok, sőt a halálozások száma (itt egy pillanatra megjelenik a csoda és a transzcendencia a beszédben), most kinyújtja kezét a bérből és fizetésből élők, a keményen dolgozó magyar emberek felé. Akiket megvéd a bankoktól, megvéd a rezsicsökkentés csökkentőitől – sajnos az árkommandó ötlete most nem került elő. S ha jók lesznek, esetleg megint lesz vertikális társadalmi mobilitás is – bár ezt a fogalmat ő nem használja, inkább létrákat és lifteket emleget, hátha a prolik értik az IKV-s nyelvet. S ha kudarc is éri (kénytelen felidézni, még ha némi undorral is a hangjában, Veszprém esetét), akkor rögvest megvan a megoldás: további harc! Hiszen mi ilyen szabadságharcos, fura emberek vagyunk – zárja nemzetkarakterológiai, magyarságtudományi értekezését, bezzeg nem kuncsorgunk a németek pénzére, mint a nevükön nem nevezett görögök.
| ||
S miközben a beszéd mint a homok, kifut a kezünk közül, azt látjuk, hogy Orbán – szigorúan szómágiával – szembenéz a jövő kihívásaival, amit a klímaváltozás, a műszaki-tudományos fejlődés szökőárja, meg „London üzenete”, az új genetikai technológia reprezentált – de a jövővel foglalkozzon csak a Pálinkás meg az Akadémiája. Mi a jelenünket új külpolitikai doktrínánkra alapozzuk, melyet (nagy lélegzet) a külgazdaság dominanciája, fiatal, tehetséges, ambiciózus emberek irányítanak (habár e jelzőkből ki nem találnák, de most védte meg Szijjártó Pétert).
A beszéd végén elhangzó Jó reggelt, Magyarország! rikkantás legfeljebb az addig békésen szunyókáló A. Vajna film- és kaszinókirály felébresztésére alkalmas: ebből a gondosan felskiccelt lidérces álomvilágból látnivalóan nincs menekvés. Orbán legalábbis véglegesen bezárta ide magát és híveit – ez pusztán privát problémája volna, ha nem cipelne magával egy túszul ejtett országot is.
