„Megvan a 10. Színházi Olimpia meglepetésprodukciója” – hirdette az Index címlapja április 14-én, a cikkből pedig kiderült, hogy ez nem más, mint „a Kárpát-medence-szerte egyik legnépszerűbb magyar zenekar, a Bagossy Brothers Company”. A kormánylap már ezzel beárazta a rendezvénysorozatot, és ha ehhez még hozzátesszük, hogy a másnapi megnyitó legnagyobb attrakciója ifj. Simet László artistaművész volt, aki a Duna felett kifeszített drótkötélen egyensúlyozva sétált át a Budáról Pestre, egyértelmű, hogy elsősorban cirkuszról beszélhetünk.
Nos, azóta is zajlik ez a bizonyos színházi olimpia, és igaz ugyan, hogy a Bagossy Brothers Companynál jelentősebb előadók is felléptek, ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy a legtöbb produkció nem érte el a hazai színházbarátok ingerküszöbét.
Mindezt lehetett már sejteni két évvel korábban, amikor az olimpia ideája nemcsak előkerült, de az is nyilvánvalóvá vált (megírta a Magyar Közlöny), hogy a kormány tengernyi pénzt ad rá. Ám miközben a „legnagyobb európai színházi eseményként” hirdették, arról egyáltalán nem volt szó, hogy az 1995 óta futó rendezvénysorozat közel sem tölti be azt a szerepet a színházi életben, amit az olimpia a sportban.
Még szpartakiádnak is csak kis jóindulattal lehetne nevezni. A nagy színházi fesztiválokkal ellentétben a színházi olimpiának nincs állandó szervezőbizottsága és központja, hol évente, hol háromévente rendezik meg, és ugyan a kormánysajtó korábban azt szajkózta, hogy a rendezési jogot Magyarországnak ítélték, inkább csak megegyezésről, megbeszélésről, elvállalásról lehetett szó.
Persze ennek semmi jelentősége nem lenne, ha az olimpia megálmodója, lebonyolítója, és legnagyobb haszonélvezője, Vidnyánszky Attila ne hirdette volna az első pillanattól kezdve azt, hogy micsoda nemzeti összefogásra, békére és barátságra számít az olimpia kapcsán – nem sokkal azután, hogy erővel, a diákokat és az oktatókat eltaposva foglalta el a Színház- és Filmművészeti Egyetemet. „Azt hittem, itt lehet párbeszédet folytatni, de nem lehet. El kell dönteni, hogy vagy elmenekülsz, meghunyászkodsz, vagy te is ütsz” – mondta akkor Vidnyánszky, most viszont már azzal állt elő, hogy „azokat a hidakat, amelyeket a politika lerombol, közös szenvedélyünk, a színház révén kötelességünk a lelkekben újraépíteni.”
Tekinthetnénk ezt az egészet kényszeres önigazolásnak is, egy üldözési mániás újabb megnyilvánulásának, hiszen
leginkább Vidnyánszky a felelőse annak a rombolásnak, ami az elmúlt évtizedben végbement a hazai színházi életben,
és ezen a színházi olimpia még úgy sem tudna változtatni, ha valóban akkora esemény lenne, mint amilyennek hirdetik.
Sőt, annak tükrében kifejezetten visszatetszőnek tűnik, hogy idén a korábbi összegeknek csak a töredéke jutott úgy általában a színházaknak – és az is többnyire Vidnyányszky csókosainak –, a függetlenek pedig egy fillért sem kaptak, miközben a színházi olimpiát a kormány súlyos milliárdokkal támogatta. Vagyis egy olyan eseményre szórták el a pénzt, amelyről most már bátran kijelenthetjük, hogy elsősorban arra szolgált, hogy a Nemzeti Színház igazgatója a hőn áhított nemzetközi hírnévre legalább a magyar színjátszás Pierre de Coubertin bárójaként szert tegyen, ha már színháza élén erre esélye sincs.
