A minap feltették az Operaház főigazgatójának a kérdést, hogy Nagy Ervin lenne-e a magyar Zelenszkij. Ókovács Szilveszter, aki általában élvezettel bírálja a sajtó ilyen-olyan túlműködéseit, akár egy útmenti traffipaxnak is elmondaná, mi a baja a Guardiannel, az Indexszel vagy éppen a Naranccsal, a Mandiner tollnokának kérdésén nem akadt fenn, hanem készséggel válaszolt rá.
A súlytalan eset jól mutatja, merre tolódnak a NER elnevezésű hatalmi konglomerátum erővonalai: az Operaház igazgatójának immár Rogán Antal propagandaminisztériuma előtt kell vizsgáznia, és ötösre felmondja a leckét.
Az állampárti véleménygyár azóta hasonlítja Nagy Ervint színészt Volodimir Zelenszkijhez, a színészből lett ukrán elnökhöz, mióta Rákay Philip megafonos „influenszer”, a Káel Csaba-féle Filmintézet producer-üdvöskéje belekötött és „külföldi zsoldban álló, hivatásos felforgatóknak és egyéb féleszű, balos aktivistáknak” nevezte a közoktatásért tüntetőket – tehát Nagy Ervint is, akinek a „hibája” annyi volt, hogy felszólalt a tanárok mellett. Rákay erre azt ajánlotta neki, hogy költözzön el az országból.
Ókovács rendkívül megengedő volt a propagandistával, akit „kiemelkedő televíziós tehetségnek” nevezett, Nagy Ervinről viszont azt mondta: „ő előadóművész, tehát médium, mennél inkább színpadra viszi a magánvéleményét, annál jobban csökken a színészetének az értéke.” És meg sem próbálta cáfolni a Nagy személyére oktrojált narratívát, aki a kormánypropaganda kreatívjai szerint maholnap miniszterelnök lehet: „Nulla összegű játszma, aki politikus, az nem színész többé” – fejtegette Ókovács.
Csakhogy Nagy Ervin nem politikus, és azt mondja, nem is lesz az, hiába kezdte a Megafon Zelenszkij 2.0-ként, Soros-építette „balliberális kiszemeltként”, az „újabb ripacsként” reklámozni őt, mintha semmi más célja nem lenne már, mint indulni a következő választáson. A Nagy Ervin–Zelenszkij-tengely fideszes kreálmány, és a receptje egyszerű. Végy egy szomszédos miniszterelnököt, aki nálunk a háborús agresszor Putyinnál is népszerűtlenebb, és mivel korábban színész volt, az orbáni narratíva szerint nem több olcsó ripacsnál, aztán végy egy magyar színészt, aki nem hódol be a NER-nek, és tedd őket egy platformra.
Azt nem tudjuk, hogy már a Rákay-féle kirohanás is a Rogán-művek mérnökeinek munkája-e, vagy a vitális propagandisták az algoritmusok bitszáguldása közben improvizáltak így, de nyilvánvaló hülyeség: Nagy Ervin soha nem mondta, hogy politikusnak állna, azt viszont igen, hogy a színészeknek fel kell emelniük a szavukat társadalmi témákban.
Persze nem csak Nagy Ervin került megafonos célkeresztbe az elmúlt hetekben. Nádasdy Ádám nyelvészt és írót hasonló taktikával mocskolta be a közpénzmilliárdokból megtömött influenszergang. Némi savas kommentárral kísérve egy interjúrészletet dobtak oda koncként a közönségüknek, amelyben Nádasdy arról beszél, hogy Londonban sajnálkoznak a magyar politikai helyzet miatt. „Persze Nádasdy libernyák bubijában biztosan továbbra is baromi ciki magyarnak lenni, de a balos értelmiség legnagyobb bánatára továbbra sem ér százat (vagy ezret) egy önkéntes emigrációba menekült, londoni libsi szavazata” – kommentálta Apáti Bence, aki balett-táncosból lett propagandista. Szerencsére visszhangra talált. Bayer Zsolt rögtön írt is egy cikket, amelynek egyszerűen a „Bence, milyen igazad van!” címet adta.
De ahogy sokasodnak majd az orbáni Magyarország válságtünetei, úgy lesz egyre sürgetőbb földbe döngölni azokat, akik felszólalnak az országért.
Akkor majd közellenség lesz a rendőr, az ápoló, a szeméthordó és a vendéglátós is, ahogy közellenség lett Pankotai Liliből meg a tanárokból. És ahogy egyre izmosabb az állampárti propaganda ökle, javallott lesz az értelmiségnek csöndben maradni: most azok a nyerők, akik finnyásan eltolnak maguktól minden közkérdést, mondván, az politika.
Ez persze nem csak a Fideszre jellemző: a rendszerváltás óta tapasztalható jelenség, hogy a politizálást csúnya dolognak tartjuk. A jelenségnek már csak a fonákja csúnyább.
Az iskolák a szülőkhöz fordulnak, hogy segítsenek tantermet festeni, táblafilcet, szivacsot, fénymásolópapírt venni – és még hol van a státusztörvény oltalmában induló következő tanév, amely felmondási hullám közepette indul majd? Ha úgy tetszik, ez is politika, és most „politizálni” kell majd – nem azért, mert bármely párt mellett akarunk kardoskodni, hanem azért, hogy legyen közrendőr az utcán, tanár az osztályteremben, és ne legyen bánya a ház mögött a domboldalban meg akkugyár a szomszédban. Persze mit is érthetne ebből egy olyan rezsim, amelynek minden intézkedése a hatalom megtartására irányul, és minden politikai megszólalást is csak így tud értelmezni?
Hiszen mi más lehetne az, aki papírt és krétát követel az iskolákba, ha nem Zelenszkij 2.0, Soros-ügynök vagy Gyurcsány jelöltje?
