Vidnyánszky megálmodta, Orbán kifizeti, de kinek kell a Színházi Olimpia?

Publicisztika

És egyáltalán, mi ez az egész?

Habár már majdnem két éve lehet tudni, hogy nagy valószínűséggel Budapest, pontosabban Magyarország lesz a következő Színházi Olimpia házigazdája, a dolog tulajdonképpen csak mostanában érte el a kívülállók érzékenségét is. Nem függetlenül attól, hogy a napokban jelent meg a Magyar Közlönyben az a kormányhatározat, ami a 2023-ban megrendezendő gigafesztiválra elkülönített nagyjából hétmilliárd forintot. Az önmagában is jelentős összeg annál inkább figyelemre méltó, mivel mindeközben a teljes magyar színházi élet gyakorlatilag ennek a duplájából él egy évig, az orbáni kultúrpolitika alatt meglehetős éhkoppon tartott függetlenek meg kénytelenek ennek az összegnek a töredékén, körülbelül egymilliárdon osztozni több százan.

Tehát még egyszer és szó szerint ezt mondja a Közlöny: „elismerve a Színházi Olimpia 2023. évi magyarországi megrendezésének kiemelt kultúrstratégiai jelentőségét, továbbá nemzeti identitásunk és nemzeti értékeink a nemzetközi közösséggel való megismertetése fontosságában játszott szerepét, egyetért a Színházi Olimpia 2022. évi előkészületeihez és a 2023. évi megrendezéséhez szükséges központi költségvetési forrás biztosításával”.

Egészen pontosan 561 634 200 forintról van szó a 2022-es költségvetésből, és 6 241 160 000 forintról a 2023-as, tervezett büdzséből.

Nem mintha sajnálnánk a pénzt a kultúrára, ugyanakkor az elosztás a kulcskérdés itt is. Ördög a részletekben, lupus in fabula, vagy mi a franc: egyetlen színházi fesztiválra ez akkor is aránytalanul sok pénz – különösen, még egyszer, a teljes országos színházi költségvetéshez viszonyítva – ha az a fesztivál valóban világraszóló, mega-giga fontosságú, avagy közlönnyelven: „kultúrstratégiai jelentőségű”, hovatovább „nemzeti identitásunk és nemzeti értékeink a nemzetközi közösséggel való megismertetése” szempontjából már-már elengedhetetlen.

És rögtön felmerül a kérdés: tényleg elengedhetetlen-e egy efféle kulturális látványberuházás, avagy nem lenne-e hasznosabb a hazai színházi infrastruktúrára és támogatási rendszerre költeni ezt a pénzt? Illetve megfordítva: ha már fesztivált akarunk rendezni, biztos-e, hogy épp a nem nagyon ismert Színházi Olimpiába kell egy ekkora adag lóvét bepumpálni.

Annál is inkább égetőek ezek a kérdések, mert hogy egyébiránt – ha valaki elfelejtette volna – a hazai színházi életben sincs minden a helyén, hogy úgy mondjuk. Például az is kérdés, hogy van-e színházi élet egyáltalán? Az SZFE-beszántása és sóval meghintése, a POSZT kinyírása, a már említett függetlenek partvonalon kívülre szorítása, a fiatal, újító generáció jórészének külföldre szorítása, az OSZMI ide-oda szervezése után mintha kissé ironikus vagy méginkább cinikus gesztus lenne egy efféle Színházi Olimpia tető alá hozása.

Persze lehet, hogy 2023-ra a szervezők szerint elcsitul majd minden hullám, és egyébiránt is tejjel-mézzel folyó Kánaán lesz a magyar színházi élet, a béke szigete, a betemetett árkok földje, melynél mi sem alkalmasabb arra, hogy egy olimpiai örömünnepnek helyet adjon. Bár erre nagy tétekben nem biztos, hogy mernénk fogadni.

Na, de ha már itt tartunk, mi is ez a Színházi Olimpia? A decemberi pénzosztást megelőzően, még októberben, a Nemzeti Színházban tartott – nem nagy feltűnést keltő – olimpiaügyi kerekasztalon az hangzott el, hogy „a Színházi Olimpia a világ színházi életének egyik legnagyobb presztízsű, szakmai és társadalmi szempontból kiemelkedő jelentőségű eseménye”. Legalábbis a kormányközeli sajtó beszámolói szerint. Ehhez képest a 2019-es szentpétervári olimpiáról tudósító – egyébként egyáltalán nem elfogult – cikkében a New York Times is arra kereste a választ, hogy ha ez egy valóban olyan jelentős rendezvény, ahogy azt a szervezői állítják, akkor miért nem ismeri jóval szélesebb közönség, és miért nem taksálja jóval magasabbra a nemzetközi közvélemény is?

Idejük végül is lett volna a brandépítésre – a görög rendező, Theodórosz Terzopoulosz kezdeményezésére 1994-ben alapított fesztivál már lassan harminc éve működik, és habár mint olimpia, nem kerül megrendezésre minden évben, azért így is volt már belőle kilenc (tehát értelemszerűen a magyar lenne a tizedik). Igaz, elég kiszámíthatatlan, hogy hány évente rendezik: volt, hogy kettő, volt, hogy négy, de olyan is, hogy mindössze egy év telt el egy-egy olimpia között. A New York Times cikke szerint az sem segít a nemzetközi megismertetésen, hogy nincs egy állandó stáb, egy szervezőiroda a program mögött. Ugyanazok az arcok rendre felbukkannak, de ők mint amolyan ötletgazdák szerepelnek az olimpiák hátterében, a szervezői feladatokat mindig más helyi stáb látja el, akik között nincs közvetlen összekötő intézmény, vagyis a folytonos építkezés akadálya részben maga a struktúra is, ami elsősorban az eredeti ötletgazdák ismeretségi körein alapszik.

Kétségtelen, hogy számos nagy név bukkant fel az olimpiai szervezői között, Heiner Müllertől Tadashi Suzukin át Robert Wilsonig. Ám az is kétségtelen, hogy nem sikerült nekik eleddig a valódi áttörést elérniük.

Meg olyan is előfordult, hogy valaki, mint például Pina Bausch, egész egyszerűen nem akart velük közösködni. (Robert Wilson hozzáállását a Vidnyánszky-féle vircsafthoz meg elég egyértelművé tette nem olyan rég.)

Mindettől nyilván nem független az sem, hogy milyen területeken sikerült eddig házigazdákat találni a színházi Olimpiához: Oroszország már kétszer volt házigazda, de rendező volt még Kína, India, Törökország is. Az EU-ból mindeddig Lengyelország (2016-ban) és az alapítónak tekinthető Görögország (1995-ben) adott helyszínt egy-egy fesztiválnak. A Távol-Keletről Kína mellett Japán és Dél-Korea említhető. Se Nyugat-Európa, se az Egyesült Államok nincs bevonva a buliba, márpedig valahol ezek a kulturális központok jelentik egyelőre a színházművészet számára is a legfontosabb eligazodási pontokat. A nagy nyugat-európai színházi seregszemlékhez képest a Színházi Olimpia még mindig legfeljebb egzotikus érdekességnek, különös, keleti kirándulásnak tűnik.

Ám a budapesti rendezéssel – pontosabban a magyar házigazdasággal, hiszen Vidnyánszky nyilatkozatai szerint országos, sőt, a határokon túlra is átnyúló fesztivált álmodott meg – kapcsolatban jelen pillanatban nem is ez a legnagyobb kérdés még. Hanem, hogy pontosan mire is szeretnék ezt az irdatlan pénzt elkölteni? A New York Times értesülései szerint az eddigi legdrágább Színházi Olimpia a két évvel ezelőtti szentpétervári volt, ami ráadásul fél évig (!) tartott, és így került 10 millió dollárba, azaz a mostani magas árfolyamon számolva nagyjából 3,24 milliárd forintba.

 
Theodórosz Terzopulosz, Valerij Fokin és Vidnyánszky Attila a Nemzeti Színházban (Fotó: Eori Szabo Zsolt, forrás: facebook.com/mitembudapest) 

A tervezett budapesti Színházi Olimpia tehát több, mint 2,1-szer annyiba fog kerülni, mint amennyiből a hat hónapon át futó szentpétervári fesztivál kijött.

Hogy ezt mi indokolja, és hova megy majd el ez a tengernyi pénz, ráadásul egy olyan időszakban, amikor az is kérdés, hogy egyáltalán mehetnek-e nézők, és ha igen, milyen feltételekkel színházba – na ez az, amiről sem az októberi sajtótájékoztatón, sem a december 3-i Magyar Közlönyben egy szó sem esett. Vidnyánszky ugyanakkor a kerekasztal-beszélgetésen ismét elmondta, számára a párbeszéd a legfontosabb. De hát ezt már ismerjük tőle. Túlságosan is jól ismerjük.

Kedves Olvasónk!

Elindult hírlevelünk, ha szeretné, hogy önnek is elküldjük heti ajánlónkat, kattintson ide a feliratkozásért!

A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.

Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők! De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt.

Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk