Miért, azt gondoltátok, hogy épp azt, melyik nyelvet kell tanulni, rá lehet bízni a családra meg rátok, gyerekek? Hogy van bármi a földön, amit ne a Rózsika néninek kéne megmondania? Ejnye, gyerekek, de ostobák vagytok. Mert kötelező nyelvnek lennie kell, akkor is volt, amikor a Rózsika néni még egy másik rendszerben dolgozott szintén a minisztériumban, és amikor egy másik párt tagja volt. Igaz ugyan, hogy az angol a világ leggyakrabban használt európai nyelve, mi, büszke magyarok mégis németül fogunk elsősorban tanulni, ez, gondolom, nem is kérdés, gyerekek, hisz ezt a nyelvet tanulta Horthy Miklós is az általános iskolában.
Nem tanultok? Vegyetek elő egy üres papírt, felmérő! Rendetlenkedtek? Felmérő! Ami a tanárnak is jó, így ösztönözhető „a tanterv következetes követésére”. Márpedig mi egyéb garantálhatná inkább, gyermekeim, hogy hét nyelven beszéltek majd, mint „a tanterv következetes követése”? Ezzel szoros összefüggésben „az elsősorban angol tankönyvpiacra jellemző túlkínálat szabályozása”, hát az is múlhatatlanul szükséges. Rózsi néni tudja, hogy a túlkínálatot nem oldja meg, ha a felesleges tankönyveket szimplán nem veszik igénybe, a túlkínálatot csak a minisztérium hivatott letörni.
Az origo által megszerzett stratégia „érvei” egy rég elfeledett nyelvtanítási modell és a hozzákapcsolódó avíttas műveltségkép hordalékai. A németnek alighanem azért „komplexebb a nyelvtani struktúrája” az államtitkárság szerint, mert van benne főnévragozás, accusativus, dativus, szóval már majdnem latin. És aki nem tudja szépen elősorolni ezeket a nyelvtani kategóriákat, az nem is tud igaziból semmilyen nyelvet megtanulni. Ebből a nyelvtanközpontú szemléletből természetesen szintén nem következik, hogy az angol nyelvtani struktúrája kevésbé bonyolult volna, ennek az összehasonlításnak és ennek a kijelentésnek ugyanis a világon semmi értelme sincs, úgyhogy nagyon jó helyen van ebben a „stratégiában”, amely megint nem több fenyegetően agresszív sületlenségek egymásra hányásánál. Persze, értjük azért mi: Hoffmann sok kultúrában járatos, soknyelvű nemzeti középosztályról álmodik, fräuleinről, francia nevelőnőről és effélékről. Még csak azt se mondanánk, hogy ne volnának ennek az álomnak szép részei is, de hát az oktatáspolitika mégsem nosztalgikus hajlamú napközis tanárok elomló álmainak parancsba adása kéne, hogy legyen.
Magyarország oktatási szisztémája viszont pillanatnyilag tényleg egy semmihez nem értő, ugyanakkor fékezhetetlenül küldetéstudatos tanító néni kezében van, akit minden kudarca csak még újabb, még dacosabb képtelenségekre sarkall. Úgy érzi – és joggal –, hogy eljött az ő ideje. Végre rendezkedhet, parancsolgathat, irányíthat és utasíthat, szóval kellő hatalom birtokában épp azt teheti, amiről egész életében azt hitte, hogy az a nevelés. Aligha lesz okunk örülni annak, ha a saját maga által előidézett borzalmas káosz, amely egyre elkerülhetetlenebbnek látszik, végül nem hagy időt az oktatási államtitkárságnak arra, hogy még „nyelvtanítási reformját” is keresztülerőszakolja.
