Halálesetek az Orbán–Simicska-kamuháborúban – Orbán alsóneműt vált

  • narancs.hu
  • 2015. január 15.

Narancsblog

Arról tudósít az egyik hírportál, hogy coki az eddigi seggnyalóknak, újak jönnek, mert a nagy belháború már a leszámolásnál tart. Csak sajnos ez nettó kamu.

Mint azt már egy villámlás erejéig e felületen is konstatáltuk, arról számolt be a vs.hu, hogy múlt pénteken Orbán Viktor személyes találkozón közölte az eddig a közvélemény szemében is nagyjából a pártsajtóhoz sorolt orgánumok vezetőivel (Heti Válasz, Magyar Nemzet, Lánchíd Rádió, Nemzeti Anyámtyúkja stb.), hogy a jövőben változik a párt viszonya hozzájuk.

false

 

Fotó: MTI – Koszticsák Szilárd

Nem tartanak igényt a támogatásukra, s ne is számítsanak állami hirdetésekre, a Fidesz az üzeneteit a közmédián keresztül fogja eljuttatni a címzettekhez. Az esetet a mindezt nyilvánosságra hozó lap – és nyomában a komplett magyar sajtó – az úgynevezett Orbán–Simicska-háború szerves részeként prezentálta. Eszerint Orbán megvonta az állami pénzeket Simicska újságjaitól, tán azért, mert azok az utóbbi időben olykor-olykor valami halk morgolódást engedtek meg maguknak például olyan égbe kiáltó hülyeségek tárgyalásakor, mint az internetadó vagy az útdíj. Vagy tán azért csupán, mert háború van, s ha harc, hát legyen harc, tanulja meg belőle a Simicska, hol lakik a magyarok istene (nemsokára a várban, ugyebár).

Nos, mielőtt bárki is komolyan hinni kezdene ebben a tagadhatatlanul romantikus világmagyarázatban, szólunk: dajkamese, Orbán–Simicska-háború nem volt soha. Jött Orbán, s azt mondta: túl nagyra nőttél, dagadt, menj a helyedre azonnal! Simicska erre azt mondta, de nekem van Magyar Nemzetem, Lánchíd Rádióm, Nemzeti Árvalányharsonám. Orbán erre lehúzta a sliccét, s azt mondta, nekem van Polt Péterem. Oszt’ jónapot, mindenki hazament. Ebből aztán – éppenséggel az itt tárgyalt sajtó is – a nyilvánosságnak faragott egy „háborút” mindenféle totál képtelenségeket (Simicska elindul a Fidesz ellen Veszprémben képviselőnek) készpénzként tálalva fel. S lehetett azon csámcsogni, hogy majd Simicska védi meg itt a demokráciát. És az ország ezt bevette – itt tényleg bármit lehet hazudni.

Attól nem bukik ki senki, hogy a miniszterelnök összerántja a magyar sajtó jelentős részét, s azok oda is járulnak elé. Attól sem bukik ki senki, hogy azt mondja nekik: a párt nem ad nekik többet az állam pénzéből. Attól sem bukik ki senki, hogy a párt eztán az állam pénzéből kommunikál az állam televízióján, rádióján keresztül. Ez mind oké, és különben meg Orbán–Simicska-háború van.

Nem, sokkal inkább az van, hogy elment az ész innen jó messzire. Olyan dolgok váltak tökéletesen elfogadottá, amik egy demokráciában tökéletesen elképzelhetetlenek. S olyan dolgokat kezelünk valóságként, amiket tisztességes helyeken csak fikciós valóságshow-kban, vagy a bulvármédia celebvilágában (vö. Majka–Dopeman-rapperháború) tolnának a polgár arcába.

Mi következik mindebből? Az, hogy a Magyar Nemzet, a Heti Válasz vagy Gajdics Ottó észre fogja venni, hogy vannak dolgok Magyarországon, amik, khm, furcsán működnek? Ezt nem gondolja ugye senki komolyan. Ebből csak annyi következik, hogy nem látjuk a fától az erdőt, az ország sorra veszíti el azokat a tájékozódási pontjait, amelyek alapján be tudná azonosítani, mi történik velünk. S ezek a tájékozódási pontok természetesen nem ezek a bűnben fogant és bűnben pusztuló orgánumok, Magyar Nemzet, Heti Válasz satöbbi, hanem a demokratikus értékrend legfontosabb elemei, a nyilvánosság, a képviseleti demokrácia, az önkormányzatiság. Nos, momentán mindezek gondozása helyett izgulunk, hogy alakul az Orbán–Simicska-háború. Ennél azzal is jobban járnánk, ha azon izgulnánk, ki nyeri a nemzeti csocsóbajnokságot.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.