Ne beszéljünk itt Európáról. Nem emlegessünk európai vezetőket. Miért is tennénk? Vegyük inkább a török szultánt, a perzsa sahot vagy éppen Dáriuszt, Krőzust és a többi kispajtásukat, s gondoljuk át, hogy vajon ők hányszor vágták alattvalóik képébe, hogy harminc éve így csinálom, a jövő héten meg azután is így fogom csinálni? A kérdés persze költői, már amennyiben szakorvosért kiabáló kérdések lehetnek költőiek. Tény azonban, hogy a múlt héten kipattant botrány, miszerint egy közpénzekkel degeszre tömött üzletember meglehetős rendszerességgel ad szárnyakat magánrepülőjével a magyar miniszterelnök vágyainak (tudniillik, szotyizni egy egészségeset, mondjuk, a BATE Boriszov–Videoton focimeccsen), némi magyarázkodásra késztette Magyarország miniszterelnökét. Ő pedig így magyarázkodik, ezt megszokhattuk (már az óvodában is egyesektől): Nincs egy szem utas se a felcsúti kis pöfipöfögőmön? Jó, akkor meghosszabbítjuk a vonalát Bicskéig, hátha ott felszáll valaki.
Ugyanakkor a mostani magyarázkodás ennél messzebbre mutat, ugyanis az a következtés vonható le belőle, hogy ez a melldöngető, kisebbrendűségi komplexusokon fészkelő kivagyiság a jobbik, őszintébb része a miniszterelnöki mentegetőzésnek. Ez a harmincévezés tulajdonképpen egész oké, látjuk is a miniszterelnököt 1988-ban magánrepülőn kőrözni Felcsút fölött, itt lesz majd a stadion, ott a piramis – ezt tényleg nem lehet komolyan venni. Ám amikor az indoklási szakaszra vált Orbán, csak akkor bontakozik ki teljes virágjában az igazi szándék. A kormányfő ugyanis e szavakkal igazolta röpködésének módfeletti szükségességét: „Meggyőződésem, meggyőződésem, hogy a magyar miniszterelnök, ha olyan esemény van, ami Magyarországot érinti, legyen szó sportról, kultúráról vagy gazdaságról, akkor igenis legyen ott, a sport nekünk fontos, eddig is ott voltam, ezután is ott leszek”.
Aha, szóval Magyarország vezetőjének ott a helye, ha nemzete sorsa forog kockán a nagyvilágban, olykor bizony a zord idegenben. Amikor magyar sport döntő sikereket arat, amikor a magyar kultúra öregbíti hírnevünk, s a magyar gazdaság… hát, az különben is szárnyal, tényleg, magánrepülővel is alig lehet utolérni. Közben ilyesmiről szó sincs, ha lennének is ilyen magyarközpontú világesemények, próbálja valaki annak nevezni a Videoton futballistáinak szánalmas vergődését a mondott BATE, vagy pingvinekkel felálló déli-sarki legénység ellen.
De hogy a magánrepülőzés egészen pontos lelki térképét megrajzolhassuk, kell egy pillantást vetni Magyarország miniszterelnökének mosolyalbumára: máris belátható, a fontos magyar sport, a magyar kultúra és gazdaság mely emlékezetes momentumait őrzi a szívében Orbán. Ki ne emlékeznék például felejthetetlen kettősére Zlatan Ibrahimoviccsal? Vagy közös fotójára Angelottival, Pelével vagy egyszerre Platinivel és a láthatóan megfáradt Gerard Depardieu-vel? Esetleg a Guardiolával megejtett beállásra? Hamit Altintop vagy a jó nevű Miroslav Stoh (na, ő például ki a bánat, ugye) kényszeredett mosolyára? Vagy a miniszterelnök átszellemült facebook-bejegyzésére, miszerint megvan már „A kampány eddigi legnagyobb zsákmánya! C. Ronaldo és Iker Casillas által személyesen nekem dedikált mez!”. Sajna velük fotó nem készült. Ahogy Messivel sem, de Gyöngyösön azért egy mezt csak villantott tőle is Orbán. És így tovább a magyar sport, kultúra és gazdaság felemelkedésének útján.
Mindezek fényében azért már jóval érthetőbb, hogy az ilyesmi magánrepülő használata nélkül egyszerűen nem megy. Nem is annyira a gyorsasága, vagy a kényelme miatt, hanem lelkileg: ilyen hatalmas sikerek, trófeák mellé jár egy kis magánrepülés. Summa summarum, nem csupán e gesztusok végtelen korrupt volta itt a baj. Még annál is többről van szó, s az éppenséggel fenyegetőbb az ország jövőjére nézve holmi hiperaktív lopdosásnál is.
