Ha úgy vesszük, jelentős bátorságról árulkodik szegény jó Gulyás István kérdése a köztévé szakelemeihez rögtön Orbán Viktor ünnepi beszédének közvetítése után, amikor első ijedtségében azt találta mondani, hogy „Erős beszéd volt ez?”.
A Hír Tv-t, Echo Tv-t, mindközönségesen a Fidesz összes tévéjét megjárt veterán rémült sikolya aligha volt ok nélküli: jaj, nyugtassatok meg, kedves, drága harcostársaim! S ők némi hezitálás után (hát, ami a miniszterelnök kifejezéseit illeti, azok erősnek voltak mondhatók, vagy valami ehhez egészen hasonló fordulat volt az első reakció) azért igyekeztek lenyugtatni a felhevült, ám elbizonytalanodott rajongót.
A hívek kételyének jó oka volt: Orbán nem sokat feccölt az idei ünnepi beszédébe.
Semmi újdonság, csak az örökös sértődöttség körkörös monológja a megszokott formulák gyors lezavarásával, immár – hetek óta, mondjuk Jávor Benedek ablakának betörése óta tudottan – a jövő évi európai parlamenti választásokra hangszerelve.
| ||
De maradjunk még egy kicsit Jávor ablakánál: Orbán annyira gyámoltalan volt, hogy az utóbbi alkalmak során már megszokott fenyegetőzéseiből is csak annyira futotta, hogy „a hatalmak helytartóit, a magyarok mindig elzavarták – jobb esetben”. Most pedig a beszéd második –ugyancsak meglepő módon: rövidebbik – fele épp arról szólt, hogy Brüsszelben birodalmat építenek a bürokraták, s ez ellen kell fellépnie a nemzeteknek, ha nem akarnak olvasztótégelybe kerülni, ahol kisimítják őket alattvalóvá (ebben a kontextusban pedig Jávor nyilvánvalóan a brüsszeli „hatalmasok” kis küldönce, aki örülhet, hogy megúszta annyival, hogy Orbán hívei teletömték saját szarukkal a postaládáját). Azért persze annak van súlya, hogy jobb esetben elkergetünk, barátom, hogy a rosszabbról már ne is beszéljek, de a beszéd olykori zavarossága szinte feledtette ezt.
A történelmi rész szimplán dagályos volt, de milyen legyen ott, ahol Bayer Zsolt a fárosz, a napjainkra vonatkozó rész pedig ötlettelen.
Egyszóval enerváltnak tűnt Európa erős embere.
Az a meskete ugyanis, hogy mekkorát csalódtunk – mi magyarok, a pesti srácok egyenes ágú utódai – Európában, nos, az a legmegengedőbb esetben is Orbán Viktor egyéni szocproblémája, saját személyes története, s nem az országé. Alighanem onnan eredeztethető, hogy a nyilvánvaló világpolitikai ambíciókat dédelgető Orbánt első miniszterelnöksége idején nem ölelte kebelére a Nyugat, s lehet ugyan állandóan Helmut Kohl nevével öblögetni, de a kutya sem tekintette Európa wunderkindjének a földrész akkor tagadhatatlanul legifjabb miniszterelnökét.
| ||
S jóval később, második – immár magabiztos lábakon álló – kormányzása idején is csak Európa ilyen-olyan fél- vagy majdnem nácijainál volt felvétel, mely lehetőséggel nota bene élt is. S ezen újabb – immár az ország számára tragikusan hosszúra nyúló – kormányzásának európai vonulata a szájaláson és a pénzek Felcsútra csatornázásán túl kudarcok sorozata, folyamatos megszégyenülés. S amint például Donald Tusk példája is mutatja, lehet Kelet-Európából valaki nagyformátumú európai tényező a politikában, de ahhoz kell egy nagy ország, de főként egy nagy formátum is.
Ennek miértjeit valószínűleg nem fogja Orbán soha megérteni, de azt ő is a napnál is világosabban látja, hogy a 2019-es uniós választás az utolsó esélye a világpolitika színpadán. Ezért folyik már most a választási kampány, holott jövő május még a kanyarban sincs.
Megnyugtatásul annyit leszögezhetünk, hogy Orbán európai dolga nem csupán Magyarországon dől majd el; ami azt illeti, Magyarország már így is jelentősen meg lett dolgozva. Orbán jelenlegi ellenzéke mérsékelten tűnik versenyképes ellenfélnek. Csakhogy Orbán európai dolga pont a nem megdolgozott országok szavazóin múlik majd, s így már érthetőbb e félszívű, határozottan haloványnak mondható kiállás is.
