Javában dühöng a menekültellenes állami népszavazás kampánya, a kormányzati plakátok gyakorlatilag ellepték az országot, a napokban kijön egy újabb sorozatuk is. Nem kell hirdetési szakelemnek lenni hozzá, hogy valaki felmérje, ha két falu közt az országúton tíz darab plakát mellett haladunk el, milyen költségvonzatai lehetnek az egész cécónak országos szinten. Nyilvánvaló: rohadt sok közpénz ment el erre. Közben a plakátra írt üzenetek vagy szimpla hazugságok, vagy félrevezető szövegek, egynémelyük pedig egyszerűen nem értelmezhető a magyar nyelv hagyományos eszközrendszerével. Minderre válaszul a múlt héten rajtot vett a Kétfarkú Kutya Párt ellenakciója is, ami a megszólalásig hasonló plakátokra írt szándékoltan abszurd, helyenként tagadhatatlanul szellemes üzenetekkel operál – a teljesség kedvéért, ez már a párt második ilyen akciója, miként a kormányzatnak sem az első.
| ||
A Kétfarkú párt 22 millió forintot kalapozott össze híveitől a kampányra, ezzel arányos is az országos lefedettségük: kismillió kormányplakátra jut egy tőlük. Párbeszédként értelmezni a kétféle üzenetet lehetetlen, ha váltogatva olvassuk fel a szövegeket, simán megkapjuk Ionesco Kopasz énekesnőjét. Ez nyilvánvalóan azért van, mert sem a kormány, sem a protestpárt nem a párbeszédre törekedett. A kormány megvezetni akarta a befogadót, a párt pedig az ez irányú közlések végletekig vitt karikírozásával kívánta felhívni a figyelmet a nyilvánvaló hamisságra. Ugyanakkor a Kétfarkúak egyik poénjából mégis lett valamiféle párbeszéd, reagált ugyanis a Vízművek. Arra az ellenplakátra, amin az áll, hogy „Tudta? A Fővárosi Vízművek bármikor LSD-t csempészhet az ivóvízbe.”
Hogy ők nem is, s ez súlyosan sérti társaságuk hírnevét, és azonnali jogi lépéseket kezdeményeznek.
Ezen persze röhögött mindenki, hogy egy ekkora marha nagy vállalatnál nincs egyetlen embernek sem humorérzéke, vagy senki nem merte azt mondani, hogy álljunk már le, gyerekek, csak magunkat tesszük nevetségessé, ha púposkodunk meg a joggal fenyegetőzünk. Hiszen még a Csatornázási Művek sem fordult bírósághoz azért, mert a kutyáék olyan plakátot is kiadtak, amin az áll, hogy: „Tudta? 70 menyét könnyen eldugíthat egy átlagos méretű csatornát.”
Csakhogy itt nem arról van szó, hogy ne lenne senkinek humorérzéke a Vízműveknél. S még csak arról sem, hogy értik ők a viccet, de nem szeretik. Arról van szó, hogy a Magyarországon az utóbbi időkben használatos verbális közlekedési formák átalakultak, s egyre jobban idomul (mert idomítják) a tartalom is ezekhez az átalakított formákhoz. Mondasz valamit, és én másra válaszolok neked: belebeszélek egy másik csatornába.
Ha mindezt a régi logika szerint nézed, olykor nevetségesnek találod, mint a fenti példában, olykor meg félelmetesnek, mint az alábbiban (de jegyezzük meg előbb: a fent leírt igyekezet is félelemkeltő akart lenni, csak elnyomta az ostobasága).
Orbán Viktor, a tőmondatok Facebook-virtuóza ugyancsak a múlt héten kiposztolta, hogy járt a római pápánál. Idült olimpiázása óta ez volt az első megszólalása, szó szerint annyi csak: „Audiencián”, mellé a kép, amint kezelnek Ferenccel, amit a hagyományos módszerekkel cca. úgy lehet értelmezni, hogy ekkora csávó vagyok én már, fogadott a pápa, jattoltunk, egyenlő felekként. A tömegével érkező reakciók azonban tudomást sem vettek e szíves közlésről, hanem döntő többségükben megragadták a pápa és Orbán eddigi megszólalásai közti különbözőséget, s egyetlen tárgyat (menekültválság) alapul véve artikulálták szokásos hozzáállásukat, tudniillik az áhítatos seggnyalást, s a másként gondolkodó mocskos szavakba öltött legyalázását.
Az uralkodó és hódolói e valóban komikus egymás melletti elbeszélésén persze megint sokan röhögtek és szörnyülködtek, hisz nyilvánvalóan csak a dolog kétségbeejtő abszurditását vették figyelembe. Attól pedig nagyvonalúan eltekintettek, hogy ott ez a praxis: belebeszélni egy másik csatornába. Orbán nem azért nem szólt vissza, mert publikálni akarja, hogy ő is szívesen tökön rúgná a pápát, mint arra egyik kivált nekibuzdult híve serkentette, hanem azért, mert a diskurzus az általa kívánatosnak mederben folyt. S e tekintetben tök mindegy, hogy Orbán most tényleg tökön akarja-e rúgni őszentségét, vagy csak sunyiban a bütykire taposna legszívesebben. A lényeg az, hogy ne értsük egymást. S Orbán ebbéli törekvései nyílegyenest következnek eddigi cselekedeteiből. Most ért el a szavakhoz.
Lerontotta a jogrendszert, kiiktatta a fékek és ellensúlyok rendszerét, jól halad az állam lebontásával is satöbbi, satöbbi. Ám ahhoz, hogy mindez elfogadhatónak tűnjék az emberi élet megszokott szempontjaiból, le kell cserélni a jelrendszert is. Az értelem helyét át kell adni az értelmetlennek, meg kell változtatni a szavak jelentését. Az olaj mától jelentsen csokizást. Meg kell szólaltatni Orbán látszatvalóságát, nyelvet kell adni neki. Nem olyan nagy találmány ez. Kurvára nem is Orbán az első, aki ilyesmivel próbálkozik. És eddig mindenki rajtavesztett, aki nem számolt eléggé a szavak hatalmával. S legtöbbjük még csak nem is Habony Árpádokkal meg hasonlókkal vágott neki e nagy kísérletnek.
