Kíváncsi rá, miért szuper dolog a kínai kommunizmus? Olvasson Magyar Hírlapot, abból megtudja!

De ha inkább Mandinert nézegetne, az is jó lesz.

„A Kínai Kommunista Pártnak a megalapításakor megfogalmazott célja és küldetése a nép jólétének megvalósítása volt. Zászlajára egyértelműen azt tűzte, hogy a nép a maga ura. Száz év kemény munkája és kutatása eredményeképp a Kínai Kommunista Párt összefogása és vezetése által az egész kínai nemzet elindult a nemzeti adottságoknak megfelelő, általánosan támogatott demokratikus úton.”

Tegyünk úgy, mintha találós kérdés lenne: hol jelent meg a fenti idézet? Mao elnök vörös könyvecskéjének 1984-es jubileumi díszkiadásában, vagy a Fidesz-propagandalapként vegetáló Magyar Hírlap 2021. december 13-i számában? Most pedig játsszuk el, hogy hú, de meglepődünk, ugyanis az utóbbiban.

Csodálatos folyamatnak vagyunk a tanúi, volt már ennek előzménye, és nyilván folytatása is lesz, mi az hogy! A magát (utcai) harcos antikommunistának valló kormánypárt finoman elkezdett kihátrálni a korábbi komcsizós-vörösözős retorikájából, majd olyan lendülettel csoszogott hátrafelé, hogy farral beleütközött a létező kommunizmusba, és mit tesz isten, nagyon megtetszett neki.

Ennek két gyors lefolyású következménye van: egyfelől mivel nem lehet a komcsikkal riogatni tovább, más ellenség után kellett nézni (Helló menekültek! Helló melegek!), másfelől meg Kínát innentől mindenáron szeretni kell. És szeretik is: jön a Fudan (vagy nem jön, tényleg, most mi van már?!), épül a Budapest-Belgrád vasút, csorog a kommunista állam pénze az (ál)keresztény-(ál)konzervatív NER klientúrájának zsebébe, a nép (!) meg majd úgyis kinyögi azt a kis hitelt, ami a biznisz után a nyakunkon marad. Mert mégiscsak a népé az elsőség, ha a fizetésről van szó, akkor is. Ezt mondja a fenti idézet szerzője, bizonyos Csi Ta-jü úr is, úgy is mint a kínai kommunista állam – Népköztársaság! – budapesti nagykövete.

Hallgassuk csak: „Kínában a demokrácia nem csak a szűk értelmében vett demokráciát, nem csak az időszakos szavazati jogok gyakorlását jelenti, hanem a teljes népi demokrácia egész folyamatát”. Vagyis mindent, vagy, divatos, de idegesítő fordulattal: mindent is. Minderre Csi Ta-jü úr szerint Hszi Csin-ping úr elnökölése a garancia. De mi ez a nagy urazás, kérem szépen? Hát nem elvtársak vagyunk, vagy mi az ördög?

 

Csi Ta-jü és Szijjártó Péter a napsütésben 

Fotó: MTI/KKM/Borsos Mátyás

Nem mintha demokráciaelméleti kutatómunkások lennénk, de mondjuk emlékezetünk szerint a demokráciának alapfeltétele az is többek között, hogy ne csak egy párt legyen. Az egypárti demokrácia talán nem is annyira nagyon demokrácia – jegyezzük meg óvatosan ezen a helyen. Csi Ta-jü úr azonban úgy véli, hogy nem a demokratikus struktúra megléte és működőképessége, nem a fékek és ellensúlyok rendszere, az egymást ellenőrző hatalmi ágak bonyolult szövevénye a demokratikusság fokmérője, hanem mi is? Ja, hogy az emberek szeretik-e: „Az adott rendszer demokratikussága attól függ, hogy mennyire tudja képviselni az emberek általános érdekét, és hogy az emberek ezzel elégedettek-e.”

Márpedig Kínában kurvára elégedettek az emberek a népi demokrácia vívmányaival. Mint Csi úr mondja: „Amerikai közvélemény-kutatók legfrissebb kutatási eredményei szerint a kínai lakosság elégedettsége a Kínai Kommunista Párttal 95 százalékos, míg a kormánnyal 98 százalékos.”

Hát akkor minden tök szupi. Kérdés, mondjuk, hogy ehhez miért amerikai közvéleménykutatókat idéz a nagykövet (ha kínaiakat idézett volna, az hiteltelenebb lenne, gondolta esetleg? vajon mi okból?), meg hát az sem mindegy, hogy kik ezek a kutatók, nemzeti hovatartozástól függetlenül. De ha ebbéli aggályainkat félre is tesszük, ismét csak óvatosan felvetnénk: a demokrácia lételeme a különféle vélemények, meglátások, közérzetek jelenvalósága és szabad megélhetősége. Magyarul ahol mindenki mindenről ugyanazt gondolja (teszem azt a kormánnyal a lakosság 98 százaléka elégedett), ott a demokráciával nyilvánvalóan el van szúrva valami. Nem kicsit, nagyon. 

Csi úr mindazonáltal abbéli véleményének is hangot ad a Magyar Hírlapban, hogy a demokrácia „nem egyetlen ország vagy egy maréknyi ország szabadalma” (ezzel az antik görögök nevében bizonyos mértékig azért vitatkoznánk), illetve, hogy demokratikus értékekre a legkárosabb tényezők a „demokrácia exportja”, a „színes forradalmak”, illetve a rendszerváltoztatás lennének.

Még egyszer: 2021-ben, Magyarországon egy kommunista politikus a kormánypárt (egyik) lapjában simán leírhatja, hogy a rendszerváltoztatás, mint olyan, káros a demokráciára.

De hol van ilyenkor a szovjet hadsereget egymaga kiakolbólító Orbán Viktor, a vasszigorú komcsiűző Kövér László, a Kínai Népköztársaság nagykövetsége előtt 2009-ben még Tibetért síkra szálló Balog Zoltán („Persze azt is tudjuk, hogy a szabadság igazságosság és béke nélkül keserű állapot. Ezért a tibeti népnek egyszerre kívánunk szabadságot, igazságosságot és békességet!”)? És a többiek? Vagy most már mindegy, hagyjuk a fenébe Tibetet, kit érdekelnek az ujgurok, Hongkong, Tajvan? A kommunista ideológiával nyakon öntött piaci és katonai imperializmus ezek szerint rendben van? A Magyar Hírlap sajtómunkásainak egy szava sincs erre az egészre – és épp ezzel mondanak el mindent a mai magyar helyzetről is egyúttal.

Egy épeszű világban, ha egy efféle cikk meg is jelenik egy magára valamit is adó lapban – bár persze mi a francnak jelenne meg? –, legalább mellébiggyesztik, hogy az írás tartalma nem tükrözi a lap szerkesztőségének véleményét, vagy valami hasonló.

De nem így a KESMA-ban! Nem elég, hogy a Magyar Hírlap különösebb apropó nélkül lehozta ezt a nyomasztó röpiratot, azt legott a Mandiner is tovább osztotta. Ugyancsak mindenféle kommentár nélkül.

Végül is mi baj lehetne belőle? Ez a kis időutazás az 50-es évek magyar sajtójába kit zavarhat, nem igaz? Ráadásul beteljesül vele Csi úr írásának zárlatában kifejtett grandiózus vágyképe is: a Kelet nagy demokratái és a majdnem Nyugat kis demokratái együtt gyakorolják általa a népi demokráciát.