Szerdán Szolnokon lépett föl Kövér László, a Márai Sándor Polgár Kör „Tiszaparti esték című” rendezvényén.
Ha az esemény címszavait nézzük, hangulatos, irodalmi utalásokkal tarkított élménybeszámoló képe sejlik fel; nosztalgikus húrok pengetése, anekdoták, viccmesélés stb., politikát legfeljebb annyit gondolnánk, amennyit mindenképp muszáj: Házelnök Úr elismerően csettint, micsoda pazar várossá tette Szolnokot a fideszes vezetés, bezzeg a kommunisták alatt mekkora egy koszfészek volt…
Lehetséges persze, hogy hasonló tartalmú szövegek,
netán Márai-idézetek is elhangzottak
az eseményen, ám ha kizárólag az MTI tudósítására hagyatkozunk, akkor valami egészen másról szólt ez a „Tiszaparti este”. Kövér László turnéja ugyanis rutinos kampányrendezvény volt, amelyen a főszereplőnek egyéb dolga sem akadt, mint hogy elmondja ugyanazt, amit különben is képünkbe tol a kormány propagandagépezete.
| ||
Persze a Fidesz 1. sorszámú tagkönyvének birtokosa mégsem a Hollik-pubi, aki saját szavait legfeljebb a közértben meri használni. Kövér sokkal veretesebb szöveggel lépett a pódiumra. „Az Európai parlamenti választásnak még soha nem volt akkora tétje, mint az ideinek, az, hogy Magyarország a magyar embereké marad vagy másoké lesz”.
E nemzethalálos vízió hallatán joggal gondolhatnának, hogy Kövér az apokalipszis tiszteletbeli lovasának címére, de legalábbis prófétai babérokra tör, a baj csupán az, hogy mondanivalójának folytatásából az derül ki, hogy az efféle bibliás szerepjátékot nem neki találták ki.
Noha a házelnök 2010 óta a magyarság megmentőjeként, afféle istenes embernek próbálja magát beállítani, úgy tűnik, hogy a kampányeseményeken
még mindig a híres köteles beszéd árnyéka kísért,
és a próféta hangja helyett valahogy mindig Virág elvtárs szólal meg. Nem volt ez másképp Szolnokon sem, ahol Kövér azzal jött, hogy a „világba kitekintve leegyszerűsödött a politikai küzdelem két táborra: a konzervatív értékek, a család, a nemzet védelmében politizálókra és az ezzel szemben állókra, akik ezeknek a kereteknek a puszta létét is tagadják”, majd megállapította: „az ellenzék igazi vezéreit a magyar határokon túl kell keresni, nevezzék őket bárhogy: sorosistáknak, bevándorláspártiaknak, globalistáknak, föderalistáknak”.
Ha e szavak ismerősen csengenek valahonnan, és szeretnék megtudni a forrást, akkor azonban nem a Bibliát kell felütnünk, hanem egy annál sokkal frissebb kiadványt, a Szabad Nép 1949–1953 közötti évfolyamait. Ott olvashatunk ugyanis hasonló hangvételű megnyilvánulásokat arról, hogy a világon két nagy tábor áll szemben egymással, meg hogy a magyar nép ellenségeit hol keressük.
