Három hét múlva tartja kongresszusát az LMP, amelyen a küldöttek a jelöltállításról és a párt választási stratégiájáról – azaz, hogy kivel lehet és kivel nem szabad szövetkezni – döntenek. Durvábban fogalmazva arról, hogy a pártnak a Schiffer András-féle keményebb (az elmúlt évtized fő politikai szereplőivel nem, nem, soha), avagy a Karácsony Gergely–Jávor Benedek-féle megengedőbb (Orbán leváltása érdekében bizonyos feltételek mellett az MSZP-vel is) álláspont lesz-e a hivatalos irányvonala. Nem új keletű meccs ez: frakcióvezető-csere, bizalmi szavazás (is) dúsította azt a folyamatot, amelynek belső kezelése a külső szemlélő számára olykor merőben érthetetlen. Ebben a helyzetben az október 23-i Milla-rendezvény, pontosabban az ott életre hívott Együtt 2014 választási mozgalom úgy hiányzott az LMP-nek, mint üveges tótnak a hanyatt esés.
Egyrészt azért, mert – amit talán még az LMP-ben sem vettek észre – a Milla menet közben különösebb felhajtás nélkül is helyet szorított magának a politikai piac azon területén, ahol az LMP eddig egyedül foglalt helyet. Az LMP a másféle politika „új pólusának” meghatározó tagja kívánt lenni, ám éppen az egyik kiszemelt csendestárs aktivizálta magát és került lépéselőnybe vele szemben. Másrészt az sem jött jól a zöldeknek, hogy a Haza és Haladás–Milla–Szolidaritás trió föllépésével véget ért az az időszak, amikor különösebb tét nélkül, rutinszerű gyurcsányozással és elmúlt-nyolc- (tíz-, tizenöt-, húsz-) évezéssel lehetett megkerülni fontos kérdések végiggondolását. Mondjuk azét (hogy egy a párt számára kedves ügyet említsünk), hogy a Fidesz-kormány leváltása, a jogállamiság visszaállítása elsősorban nem a szocialisták úgymond rehabilitálása miatt sürgető, hanem annak a keretnek a megteremtése miatt, amelyben például a „zöld munkahelyteremtés” programja egyáltalán értelmes politikai vita tárgyává tehető.
De hiszen tisztában vannak ezzel az LMP-ben is: pontosan erre utal Schiffer csütörtöki bejelentése, miszerint hamarosan bemutatják programjukat az alkotmányosság visszaállítására. Annak az oka, hogy emellett bajnaiznak is, politikailag érthető (ahogyan az is, hogy miért éppen Karácsony meg Jávor teszik ezt). Pedig semmi másra nem volna szükség, csupán a józan észre. A demokratikus ellenzék törekvéseiben van annyi összeegyeztethető elem, amire már lehet építeni normális együttműködést. Nem Bajnait vagy a szocialistákat kell megszeretni, hanem a demokratikus kereteket újraépíteni. Amihez, tetszik, nem tetszik, szükség van az MSZP-re is.
Ahogyan az LMP-re, annak jogállami elkötelezettségére és a pártban meglévő szellemi potenciálra is. Ám ha a politikai realitást képtelen lesz elfogadni, ha a 2006–2010 közötti ellenzéki nosztalgia jegyében benne ragad az egyre kevesebbeket érdeklő és egyre öncélúbb komcsizásban, arra könnyen rámehet a párt. Ennyivel ugyanis, főleg négy év orbánizmus után, 5 százaléknyi szavazat még egyszer nem szedhető össze.
