Az Artus Kortárs Művészeti Stúdió leállt, mert elfogytak a tartalékai, hitellel sem bírja tovább, és hamarosan leállnak mások is, sorban maradnak el a bemutatók-előadások. A függetlenek számára októberben megítélt – a 2012-es naptári évre vonatkozó! – pályázati támogatásról még szerződést sem kötött velük sem az EMMI, sem az NKA. Azt mondják, hogy vagy lesz pénz, vagy nem, vagy annyi, amennyit megítéltek, vagy kevesebb, és vagy még idén, vagy jövőre. Amúgy ezt maga L. Simon László állítja, a nagymellényű kultúrfőnök, a minisztérium kulturális államtitkárságának és az NKA-nak a vezetője, kicsit megtűzdelve az elmaradhatatlan „elmúlt nyolc évezéssel”, mert más nem jutott eszébe. Az „elmúlt nyolc év” egyik nagy hibája volt, hogy a függetlenek pénze egyre csúszott, de az elmúlt két év erre még egy lapáttal rátett: a függetlenek idei pénzét akkor hirdették ki, amikor a nem függetlenek jövő évi büdzséje is napvilágra került.
L. Simon László nagy ígérgetésekkel és nagy dicsekvésekkel ült be az államtitkári székbe: szórta a számokat és a jóslatokat, ennyivel meg annyival lesz több pénz a kultúrára – alighanem azért, mert neki aztán van érdekérvényesítő ereje, meg jól fekszik a nagyfőnöknél; ráadásul létrehozta magának az alelnöki posztot az NKA-nál, nehogy már ki kelljen szállnia egy irányítói székből, és ezzel az NKA-t a minisztérium alá rendelte. Aztán kapott gyorsan egy-két gyomrost – Markó Iván (aki amúgy a független szféra tagja) 155 millióját a feje fölött dugták a valaha világhírű táncos zsebébe egy „szeretem Orbánt” mondatért, Kerényi Imre ugyancsak a kulturális tárcán kívül tapsol el 300 milliót, és L. Simonnak összeszorított szájjal ugyan, de meg is kellett dicsérnie ezekért a kormányt. De a mellénye még mindig nagy, csak ő egyre kisebb benne. L. Simonnak le kellene mondania. Már ha valóban a kultúra érdekelné mámorosan, és nem a saját hatalma.
Tudjuk, ki Goda Gábor, az Artus vezetője – és már akkor is tudtuk, amikor L. Simonról azt sem tudtuk, hogy a világon van. És ugyanígy vagyunk Pintér Bélával, Duda Évával, Gergye Krisztiánnal, Ágenssel – és akkor is fogjuk róluk tudni, kik ők, amikor L. Simon nevét is elfelejtjük. Az arcát már nem mentheti meg, azt elnyelte a hübrisz – de ha holnap átutalná a pénzt a függetleneknek, akkor ők még talán lábra állhatnak. Most úgy tűnik, nem fogja.
Amikor a minap Orbán Viktor betette a lábát egy múzeumba, hogy megnyisson ott egy kiállítást, eleinte nemigen látszott tudni, hol van és miért. Beszélt a nagy magyar unortodoxiáról, a melankolikus nemzeti karakterről – aztán, amikor eszébe jutott, miért is hívták őt oda, gyorsan odanyilatkozott, hogy válság idején is milyen fontos a kultúra, és mennyire kell támogatni. Nos, éppen ezt teszik. Szobrokat rendelnek, saját emlékműveiket építgetik, Nike-cuccba bújtatják a felcsúti leendő nemzeti büszkeségeket – mert neki ez a kultúra.
De a kultúráért felelős államtitkárnak erről másként kell vélekednie, különben ne nevezze magát kultúráért felelős államtitkárnak. Ceterum censeo: L. Simon mondjon le. Most.
